Igeidők a magyar nyelvben 5. (A huszonegyedik igeidő – A távoljövő)

Az igeidőkkel foglalkozó bejegyzéseimnek a kiinduló gondolata az, hogy ha más nyelvekben különböző igeidőkként határozunk meg olyanokat mint például jelen és folyamatos jelen – holott mindkettő a jelenben van – akkor a magyarban miért nagyolják el ezt azzal, hogy van három igeidőnk és kész, és miért nem külön igeidőkként határozzák meg a befejezettet és befejezetlent vagy a határozott és határozatlant? Ez utóbbi különösképpen azért is érdekes kérdés, mert a legtöbb nyelveben nem létezik külön határozott- és határozatlan igeragozás, hanem azokat csak a névelővel különböztetik meg. Ily’ módon, ha ezeket külön-külön igeidőknek tekintjük, úgy nyelvünkben eddig húsz igeidőt számoltunk össze és most következzen a huszonegyedik igeideje a magyar nyelvnek: A távoljövő.

Mi magyarok a nyelvüket öntudatlanul használjuk (persze mindenki más is a saját nyelvével így van), azonban a nyelvünk adta logika különleges képességeket ad és így teljesen észrevétlenül, öntudatlanul, rendkívül finom árnyalatokban tudunk fogalmazni. Egy másik bejegyzést olvasva (Kettős értelmű szavaink) az „egyszer” szóval kapcsolatban tette fel egy ismerősöm a kérdést: Mi ennek a másik jelentése? Mert az egyik egyértelmű, azaz egyszer, mert nem többször, de mi a másik jelentése az „egyszer” szónak?

„Egyszer majd elmegyek oda” – mondtam neki – ez a távoljövő a magyar nyelvben. Ezzel az  „egyszerrel” nem azt állítom, hogy oda egészen biztosan csak egyetlen egyszer fogok elmenni, hanem hogy egyszer… majd… valamikor… Figyeljük meg ennek a mondatnak a hangulatát, de más példákat is idetehetek: „Egyszer ezt én is meg fogom csinálni”, „ezt egyszer meg fogod érteni”, jól érezhető ezekben a mondatokban a távolba helyezett jövőkép, mert ha azt mondom, hogy „egyszer ezt én is meg fogom tanulni”, azzal nem azt mondom hogy már a jövő héten vagy talán jövőre, hanem majd… egyszer… valamikor… a távolban… a távoljövőben…

Nézzük meg a távoljövő hangulatát, a mondatokat párba állítva:

Ezt meg fogom csinálni – Ezt egyszer meg fogom csinálni,

Te is meg fogod érteni – Egyszer te is meg fogod érteni,

Elmegyek majd oda – Egyszer elmegyek majd oda,

Megcsinálom én is – Egyszer megcsinálom én is.

Távoljövőben bár elméletileg lehetséges lenne a határozatlan- és a befejezetlen ragozás is, de tulajdonképpen csak befejezett és határozott formában ragozunk, mert ezesetben arról beszélünk, hogy egyszer az majd meg fog történni, kész lesz és a tárgya is határozott, mert nem csak egy „valamiről”, hanem egy határozott dologról van szó.

A múlt időben ugyanígy működik ez, „egyszer már jártam ott”, azaz valamikor régen jártam ott, mert ha nem a távoli múltban történt volna ez, akkor azt mondanám hogy ...„három évvel ezelőtt jártam ott” vagy „tavaly télen jártam ott”. Mivel az időbeli távolsága – mondjuk úgy –idő mértékegységgel nem meghatározható.

Visszatérve még egy gondolat erejéig a jövő időre, a hivatalos nyelvtan szerint a magyar a jövő időt két segédigével képzi (fog és majd), azonban mint sok más szabály szerintem ez sem pontos és a szabálynak inkább így kellene szólnia: A magyar nyelvben a jövőidőt háromféle segédigével képezhetjük, amik a „fog”, a „majd” és a távoljövőt kifejező „egyszer”, valamint a jövő időnek nagyobb hangsúlyt adhatunk, ha egy igére vonatkozóan ezekből egyszerre kettőt vagy akár hármat használunk.

    El fogok menni oda,

    Majd el fogok menni oda,

    Egyszer majd el fogok menni oda,

…és visszafelé mindez végig a távoljövőben:

Egyszer majd el fogok menni oda,

Egyszer majd elmegyek oda,

Egyszer elmegyek oda.

Igeidők a magyar nyelvben 4. (Az igeidők összefoglaló táblázattal)

Többféle álláspont van abban a kérdésben, hogy milyen szempontok alapján lehet egy-egy igeragozást külön igeidőknek tekinteni. Az igeidőkkel foglalkozó bejegyzéseink abból indulnak ki, hogy ha sok nyelvben külön igeidőnek tekintik például a jelent és a folyamatos jelent – holott mindkettő a jelenben történik – akkor a magyarban miért nincs ez a fajta felosztás, ezért bármennyire is azt tanították nekünk évtizedeken át, hogy a magyarban csak három igeidő van, azonban ez talán mégsem így van.

Az eddigi, igeidőkkel foglalkozó bejegyzéseimben végigtekintettük a magyar nyelv húsz igeidejét, részletesebben: Amikről eddig írtam, a múlt időben hat, jelenben és jövőben öt-öt, valamint az időhöz nem köthető időben négy különböző igeidőt tudunk megkülönböztetni.

Persze, ha az időt mint önálló fogalmat tekintjük, akkor háromféle „időről” beszélhetünk, úgy mint múltról, jelenről és jövőről, ami már megtörtént, elmúlt, ami éppen itt van a jelenben, és az eljövendő ami majd csak később fog megtörténni. Ezzel szemben nyelvtani szempontból más nyelvekben is megkülönböztetünk egy-egy időn belül különböző nyelvtani időket, amiket általában befejezett vagy befejezetlen, távoli vagy közeli időpontban meglétük alapján különböztetünk meg.

A magyarban a befejezett/befejezetlenség mellett még a határozott/határozatlan ragozás alapján léteznek különféle nyelvtani idők (2*2=4), valamint a múltban, jelenben és jövőben használunk passzív igeragozást is (a múltban kétfélét).

Ezért a múltban van hat igeidőnk (befejezettség és határozottság alapján négy, valamint kettő passzív), jelenben és jövőben öt-öt (befejezett/befejezetlenség és határozott/határozatlanság alapján négy és a passzív), valamint az időhöz nem köthető időben négy, ami összesen húsz igeidő, valamint megkülönböztethetünk még két másik igeidőt is, úgy mint a távoljövő és távoli múlt, amikkel összességében huszonkét igeidőről beszélhetünk nyelvünk kapcsán.

Mindezek egy összefoglaló táblázatban:

Mint fentebb írtam, ez eddig húsz igeidő. és külön bejegyzésben írok a huszonegyedikről és huszonkettedikről, és a teljesség kedvéért az összes igeidőkkel foglalkozó bejegyzés itt található.

Igeidők a magyar nyelvben 3. (Az időhöz nem köthető igeidők)

Többféle álláspont van abban a kérdésben, hogy milyen szempontok alapján lehet egy-egy igeragozást külön igeidőknek tekinteni. Az igeidőkkel foglalkozó bejegyzéseink abból indulnak ki, hogy ha sok nyelvben külön igeidőnek tekintik például a jelent és a folyamatos jelent – holott mindkettő a jelenben történik – akkor a magyarban miért nincs ez a fajta felosztás, ezért bármennyire is azt tanították nekünk évtizedeken át, hogy a magyarban csak három igeidő van, ez talán mégsem így van.

Az eddigi igeidőkkel foglalkozó bejegyzések folytatásaként most essen szó a magyar nyelv időhöz nem köthető igeformázásairól. Azt gondolom, hogy ahogyan például az angolban megkülönböztetünk jelent és folyamatos jelent, „I work, I'm working”, „én dolgozok, én éppen most dolgozok”, úgy több külön igeidőt különböztethetünk meg a magyarban is.

Az előző két bejegyzés tizenhat igeideje után következzen további négy, ezek pedig az időhöz nem köthető, az időket átfogó cselekvéseket jelentik, amit a „szokni” segédige múlt idejű formájával és a főnévi igenévvel képezünk.
„Szoktam vásárolni.” Ez ugye vonatkozik mindhárom időre, elfordult a múltban is, mostanában is, és a jövőben úgyszintén elő fog fordulni. Ennek is négy különböző formáját ismeri a magyar nyelv és ez a négy különböző forma ugyanabból ered mint a többi időben is, azaz befejezett/befejezetlen és határozott/határozatlan formái vannak.
„Szoktál leckét írni – Szoktad ezt írni – Meg szoktad írni a leckét – Meg szoktad ezt írni.”
Így egymás mellé téve a négy különböző megfogalmazást, jól látható a közöttük lévő különbség.
Azt gondolom, az hogy a magyar nyelvben csupán három igeidő létezik, az hazugság. Ahogyan más nyelvekben is hasonlóan különböztetünk meg többféle múlt-, jelen- és jövőidőt, ilyen megközelítésben a magyar nyelvben is sokféle (azaz húsz) igeidőről beszélhetünk. Hatféle múltidő, ötféle jelen- és jövőidő, valamint négy időhöz nem köthető igeidő van nyelvünkben.
Amikor erről beszélgetek másokkal, akkor sűrűn előfordul, hogy miután ezekkel az érvekkel nem nagyon lehet vitatkozni, akkor a beszélgetésben jön a fordulat, és az addig a magyar nyelvben csupán három igeidő mellett érvelő és ezzel a nyelvünk csökevényességé igazolni akaró beszélgetőpartner átvált, és arról kezd el beszélni hogy különben is teljesen lényegtelen hogy egy nyelvben hányféle igeidő van, egy nyelv nem lesz attól több vagy kevesebb, hogy hányféle igeideje van.
Véleményem szerint ez nem több vagy kevesebb kérdés, hanem egy nyelv minél ősibb, annál árnyaltabban lehet azon a nyelven kifejezni dolgokat, amibe egy-egy ige időbeli elhelyezése is beletartozik.

Az igeidőkkel foglalkozó bejegyzések egyben itt lentebb az „Igeidők a magyar nyelvben” címke alatt találhatóak meg.

Igeidők a magyar nyelvben 2. (Lettem...)

Többféle álláspont van abban a kérdésben, hogy milyen szempontok alapján lehet egy-egy igeragozást külön igeidőknek tekinteni. Az igeidőkkel foglalkozó bejegyzéseink abból indulnak ki, hogy ha sok nyelvben külön igeidőnek tekintik például a jelent és a folyamatos jelent – holott mindkettő a jelenben történik – akkor a magyarban miért nincs ez a fajta felosztás, ezért bármennyire is azt tanították nekünk évtizedeken át, hogy a magyarban csak három igeidő van, ez talán mégsem így van.

Előző e témával kapcsolatban írt bejegyzésemet folytatva, kiegészítve: A létigénken is látszik, hogy a magyarban voltak és vannak is az igeidőknek különféle formái. Amikor az embert megkérik, hogy ragozza el a „lenni” igét minden időben, akkor elsőre rávágja múlt időben, jelenben aztán jövőben: Voltam, voltál... vagyok, vagy... leszek, leszel, stb.

De hol van a lettem? Mert ezen könnyedén át tudunk siklani, pedig nem lenne szabad, tanáraink meg erre kérdésre mindig valami zavaros válasszal álltak elő, aminek a lényege a nyelvünk zűrzavarosságának és értelmetlenségének a megmagyarázása volt. Na igen az igazság egyértelmű, de ha az ember nem az igazat mondja, akkor azt erősen magyarázgatni kell. Másképpen mondva: Az egyértelmű dolgoknak nincs szükségük különösebb megmagyarázására.

A létigét kivéve az igéket a befejezett múltban, leginkább a „meg” igekötővel fejezzük ki, de néha más igekötőket használunk erre. Megrendeltem, elvittem, kiporszívóztam... A létigénknek azonban két egymástól egészen különböző alakja van a befejezett múlt időre és a folyamatos múltra. Ez utóbbiak: Voltam, voltál, volt, voltunk, voltatok, voltak, a befejezett múltra pedig: Lettem, lettél, lett, lettünk, lettetek, lettek. Ez befejezett múlt időt fejez ki, azaz valami a múltban befejeződött, ami előtte változott (amikor iskolás lettem), a „volt” múlt idejű létige pedig a múltban meglévő állandóságot fejez ki, például „iskolában voltál”.

Azonban tovább bővítve az igeidők sorát, az előző igeidős bejegyzésemben tizenöt igeidőt soroltam fel. Múltban, jelenben és jövőben, folyamatos, befejezett és passzív formákat, valamint a befejezett- és befejezetlen formákat határozott és határozatlan ragozással. Ez összesen tizenöt, de a múlt passzív formáján belül is van befejezett és befejezetlen forma, így ennek a kettébontásával tizenhat igeidőről beszélhetünk, ami egy példával bemutatva jól latható:
„Az ajtó le volt festve”, „Az ajtó le lett festve.” Egyértelmű a különbség. A létigét (mint más nyelvekben is) segédigeként használva különbséget tudunk tenni egy múltbéli állandó állapot (le volt festve) és egy változó helyzet (le lett festve) között.

Az igeidőkkel foglalkozó bejegyzések egyben itt lentebb az „Igeidők a magyar nyelvben” címke alatt találhatóak meg.

Igeidők a magyar nyelvben 1.

Amikor a magyar nyelvről beszélnek, akkor szinte mindenki a legnagyobb természetességgel mondja: Sok más nyelvvel ellentétben a magyar nyelvben, mindössze csak három igeidő létezik.
Azonban azt gondolom, hogy ez a kijelentés így téves, bármennyire is ezt tanították nekünk évtizedeken át, és erre csak más hatalmaknak volt szüksége, hogy ezzel is a magyar nyelv (és ezáltal a magyarság egészének) értéktelenségét mutassák és hangoztassák. A nyelvészek körében is többféle álláspont van abban a kérdésben, hogy milyen szempontok alapján lehet egy-egy igeragozást külön igeidőknek tekinteni. Az igeidőkkel foglalkozó bejegyzéseink abból indulnak ki, hogy ha sok nyelvben külön igeidőnek tekintik például a jelent és a folyamatos jelent – holott mindkettő a jelenben történik – akkor a magyarban miért nincs ez a fajta felosztás, és ha megnézünk más nyelveket, azok hogyan képzik a különféle igeidőket, akkor ilyen formán a magyarban is megkülönböztethetünk ilyeneket. Például az angol nyelv igeidejei ezek: Mindhárom időben (past, present és future) simple, continous, perfect simple, perfect continous, de most nem akarom ezt a bejegyzést valamiféle angol nyelvleckévé változtatni, és részletesen leírni melyik igeidőt hogyan képzik, hanem inkább a magyar ilyenfajta igeidő felosztásáról írnék.

A magyarban múlt-jelen-jövő, befejezetlen és befejezett, és passzív formák, valmint ezen kívül a határozott és határozatlan igeragozás. A befejezett igéket a magyar az igekötőkkel képezi, amik közül a „meg” egy általános befejezettséget jelent, a többivel pedig a cselekvés vagy történés irányát vagy módját is megmutatja (megcsinálom, elviszem, lerakom), azonban az igekötős igék sokszor önálló életre kelnek és az eredetihez képest egészen más jelentést kapnak.

- Tegnap csináltad az ajtózárat – azaz csináltad, de nem fejezted be (befejezetlen múlt)

- Tegnap megcsináltad az ajtózárat – azaz csináltad és be is fejezted a munkát (befejezett múlt)

Ugyanez jelenben és jövőben:

- Csinálod az ajtózárat,

- Megcsinálod az ajtózárat,

- Csinálni fogod az ajtózárat,

- Meg fogod csinálni az ajtózárat.

Ezek a befejezetlen és befejezett igék múltban, jelenben és jövőben, határozott igeragozással, és ugyanezek határozatlan ragozással:

- Csináltál egy ajtózárat,

- Megcsináltál egy ajtózárat,

- Csinálsz egy ajtózárat,

- Megcsinálsz egy ajtózárat,

- Csinálni fogsz egy ajtózárat,

- Meg fogsz csinálni egy ajtózárat.

(Megjegyzem: Múlt idő egyes szám első személyben valamiért már nem használjuk a határozatlan igeragozást, határozottan és határozatlanul is mondva:

- Csináltam, megcsináltam az ajtózárat,

- Csináltam, megcsináltam egy ajtózárat.)

Határozottságban és határozatlanságban a legtöbb nyelv csak a névelők használatával tesz különbséget, ezért azokat nem is tekinthetik külön igeidőknek, azonban a magyarban ezeknek külön ragozása van. Persze fel lehet tenni a kérdést és nézőpont kérdése, hogy ettől ezt tekinthetjük-e ezeket külön igeidőknek.

Passzív igék azok, amikor konkrét személytől függetlenül következnek be dolgok:

- Az ajtó le van festve – jelen idejű, passzív igét tartalmazó mondat – azaz az ajtó le van festve, és most is ilyen lefestett állapotban van.

- Az ajtó le lett festve – múlt idejű passzív és befejezett ige, az ajtó ugyan le lett festve, de nem tudni, hogy most is ilyen állapotban van-e, hiszen ha most is így lenne, akkor ezt jelen időben mondanánk.

- Az ajtó le lesz festve – a jövő időben valaki (nem tudni, vagy nem fontos hogy ki) le fogja festetni.

Összefoglalva: Úgy gondolom, hogy ilyen formán sok nyelvhez hasonlóan, a magyar nyelvben is beszélhetünk különféle igeidőkről, úgy mint

- Múlt idejű befejezett és határozott,

- Múlt idejű befejezett és határozatlan,

- Múlt idejű befejezetlen és határozott,

- Múlt idejű befejezetlen és határozatlan,

- Múlt idejű passzív,

- Jelen idejű befejezett és határozott,

- Jelen idejű befejezett és határozatlan,

- Jelen idejű befejezetlen és határozott,

- Jelen idejű befejezetlen és határozatlan,

- Jelen idejű passzív,

- Jövő idejű befejezett és határozott,

- Jövő idejű befejezett és határozatlan,

- Jövő idejű befejezetlen és határozott,

- Jövő idejű befejezetlen és határozatlan,

- Jövő idejű passzív.

Ez tizenöt igeidő (ha a határozott/határozatlan ragozást nem tekintjük külön igeidőkben, akkor kilenc), de ezeken kívül is még vannak további igeidők nyelvünkben, amikről majd későbbi bejegyzéseimben fogok írni.