Nemrégiben egy asztaltársasági beszélgetés során egyik „asztaltársam” mesélte, hogy a tanára szerint aki az angolt tanította neki, hogy amíg egy átlag brit körül-belül 3000 szavas szókinccsel bír, addig ez a szám egy átlag magyar ember számára 34ezer, de akik Arany János szintjén beszélik nyelvünket, azoknak ez a szám elérheti a 80-100ezret is. Próbáltam utánanézni ennek, sokan próbálták már de senkinek sem sikerült akár csak megközelítőleg is meghatároznia, egyáltalán a módszert, ami alapján aztán egy nyelv szókincsét meg lehetne határozni. Mi számít külön szónak, ha ugyanannak a szónak több jelentése van (vár, ér, zár, él, hal...) azok külön szónak számítanak-e, az összetett szavak önálló szónak számítanak-e, és sorolhatnám tovább a kérdéseket. Ennél fogva egészen különböző eredmények jönnek ki, de összességében szinte minden esetben arra jutnak, hogy a magyar nyelv szókincs állománya a legbőségesebbek közé tartozik.
Én ezt úgy mondanám, hogy a magyar nyelv szókincse végtelen, aminek az oka egyszerű, mégpedig mert nap mint nap születnek újabb szavaink; képzettársítással, újabb hangulatszavakkal, újabb összetett szavak megalkotásával, és a sokféle képzőinkkel is újabb és újabb szavakat alkotunk. Ez például a mond, beszél igék rokonértelmű szavainál nagyon jól látható, mert egy hangutánzó szóval (mint például susog) vagy állathangot az „el” igekötővel használva (például elnyávog, elmekeg) számtalan formában kifejezhetjük magunkat, mintegy árnyalatot adva annak, hogy aki mondott valamit, az hogyan tette ezt. Így ha olyan szót, kifejezést használunk, amit előtte még soha senki sem, de azt olyan szövegkörnyezetben és helyzetben használjuk, akkor az akár gyökeret is verhet nyelvünkben. Például ha azt mondom: „Egyik reggel a szomszédasszony a fülembe csücsörítette: Holnap a férjem elutazik két hétre”, és bár ezt a „fülébe csücsöríteni” kifejezést a mond szinonimájaként még soha sehol senki sem használta, mégis ha többen hallják ezt – és egyébként ez a kifejezés így is teljesen életszerű, hiszen amikor ezt halljuk vagy olvassuk, egészen pontosan el tudjuk képzelni a szituációt – akkor ez a kifejezés a mond, beszél szavak szinonimájaként ott lesz a nyelvünkben. Nem kell hozzá magyarázat, értjük hogy az ember ezzel mit akart mondani, és értjük hogy ez mennyiben más, mintha esetleg csak azt mondtam volna, hogy „a fülembe súgta”, vagy „a fülembe röfögte”... Aztán amikor a férje hazaérkezett, az meg az arcomba vágta, hogy amíg elvolt két hétig, nem kellett volna kifestenem a házukat, csak mert a felesége megkért rá, és ugye ez az „arcába vágja” kifejezés már mindenki számára ismert, ez is valahogy így születhetett, egyszer valaki „jó helyen” használta.
Ilyformán, a magyar nyelvben egy-egy szó szinonimáinak a száma végtelen, hiszen bármikor alkothatunk újabbat, és emellett még azt is figyelembe vesszük hogy mi képekben beszélünk – mert KÉPesek vagyunk erre, ez bármennyire is KÉPtelenségnek tűnik – ezzel már jól látható hogy miért vagyunk képesek annyi új dolgot kitalálni. Mert a képbeszéd mellett logikusan, összefüggésekben és építő jelleggel gondolkozunk, és ehhez van egy személyes történetem is; amikor a legkisebb fiam olyan két éves lehetett, az utánfutót hátulfutónak nevezte. Tökéletes képalkotás, hiszen az utánfutó az az autóhoz képest hátul fut, és ha egy a nyelvünket még csak épp tanulgató gyermek így alkot meg egy új szót, akkor teljesen érthető hogy mit jelent a magyar gondolkodás.
Képekben beszélünk, ragokkal és képzőkkel árnyalatokat adunk szavainknak, és azokat összetett szavakként szinte végtelen hosszúságúra tudjuk nyújtani. Azaz ebben van egy olyan szabály (amit helyeslek) hogy a hét szótagnál hosszabb szavakat már kötőjellel kell írni, de ettől függetlenül az összetett szavaink alkotása is egy külön képességünk, például talajvízszivattyú, meg csirkeraguleves.
Ezért a magyar nyelv szókincs állománya folyamatosan bővül és változik, mert azért el is tűnnek szavak, bár azoknak a száma jóval kisebb az újabb szavaknál. Nyelvünk szókincse olyan mint egy nagy fa, ami már itt áll az idők kezdete óta, és még most is terebélyesedik, újabb és újabb ágakat növesztve, és újabb szóbokrokat képezve.
Ezért a magyar nyelv szókincs állománya folyamatosan bővül és változik, mert azért el is tűnnek szavak, bár azoknak a száma jóval kisebb az újabb szavaknál. Nyelvünk szókincse olyan mint egy nagy fa, ami már itt áll az idők kezdete óta, és még most is terebélyesedik, újabb és újabb ágakat növesztve, és újabb szóbokrokat képezve.
