Krausz Ferenc

Németországban élő magyar születésű fizikus, Pierre Agostini Egyesült Államokban tanító francia fizikus és Anne L'Huillier Svédországban dolgozó szintén francia fizikus kapja az idei fizikai Nobel-díjat a Svéd Királyi Tudományos Akadémia keddi stockholmi bejelentése szerint. Az indoklás szerint a tudósok az elismerést az elektronok atomon belüli mozgásának vizsgálatát szolgáló attoszekundumos fényimpulzusokat előállító kísérleti módszereikért kapják.

A három díjazott - akik közül Krausz Ferenc és Anne L'Huillier kutatásaikért megkapták tavaly a Wolf-díjat is - kísérleteivel új eszközöket adott az emberiségnek az atomokban és molekulákban lévő elektronok világának felfedezéséhez. Pierre Agostininek, Krausz Ferencnek és Anne L'Huillier-nek sikerült létrehoznia olyan extrém rövid ideig tartó fényimpulzusokat, amelyekkel vizsgálni lehet az elektronok mozgásának vagy energiaváltozásának gyors folyamatait. 

Az elektronok világában a változások rendkívül rövid idő, néhány tized attoszekundum (a másodperc milliárdod részének milliárdod része) alatt zajlanak le. A díjazottak kísérleteik során olyan ultrarövid, attoszekundumos fényimpulzusokat hoztak létre, amelyek felhasználhatók az atomokon és molekulákon belüli folyamatok mérésére. Az alapkutatás jelenleg az univerzum megértését célozza, de számos területen - például az elektronikában és az orvosi diagnosztikában is - lesz lehetőség a gyakorlati alkalmazására.

Bővebben a forrásban,
Forrás: Infostart.hu

Hologram (Gábor Dénes)

A holográfiát egy Amerikában dolgozó, magyar származású brit állampolgár, Gábor Dénes találta fel 1947-ben. Ezzel a képek rögzítésének egy olyan módját fedezte fel, ami több információ visszaadását tette lehetővé, mint bármelyik addig ismert eljárás. Mivel ennek révén – látszólag – minden információt tárolni lehet, Gábor Dénes ezt az eljárást holográfiának nevezte el, két görög szóval, amelyek annyit jelentenek, hogy „egész”, „teljes” és „írás”, „irat”. Vagy tizenhat esztendeig lapult ez a módszer – és elnevezése – a szakmai folyóiratokban. Gábor Dénes a holográfia kidolgozásáért 1971-ben fizikai Nobel-díjat kapott.

1963-ban a Michigani Egyetem két elektromérnöke, Emmett N. Leith és Juris Upatnieks egy lépéssel továbbfejlesztette Gábor Dénes eljárását, és az egyszeriben az újságok címoldalára került. Míg Gábor Dénes elektronhullámokkal dolgozott, és módszerét az elektronmikroszkópos képek felbontóképességének tökéletesítésére használta, addig Leith és Upatnieks fényt alkalmazott. Az akkor kifejlesztett lézer segítségével szürkés színű, áttetsző filmszalagot készítettek; ez olyan volt, mint egy alulexponált fényképfilm. Háromdimenziós képeket állítottak elő vele – meglehetősen részleteseket, mégpedig anélkül, hogy lencséket használtak volna.

Biztonsági jelek:

A hologramok legelterjedtebb alkalmazási formájával, a biztonsági azonosító jelekkel mindenki találkozhat a kazettákon és CD-ken vagy az új papírpénzeken, bankkártyákon. Ezek az apró kis hologramok (szinte) hamisíthatatlanok, mert róluk tökéletes másolatot csak az eredeti hologram segítségével lehet készíteni.

Dísztárgy:

Az apróbb-nagyobb dísztárgyként, művészeti alkotásokként forgalmazott hologramokon túl ma már tökéletesen hű, nagyméretű színes hologramokat, sőt színes holofilmeket is készítenek.

Információs tárolás:

A hologramok felhasználási területe azonban az információtárolás sajátságai miatt jóval szélesebb, és a szoros értelemben vett háromdimenziós képrögzítésnél sokkal több lehetőséget nyújt.

Ultragyors fényképezés:

Az igen rövid idő alatt végbemenő jelenségek vizsgálata során sok esetben lényeges egy adott pillanatban a tárgyak térbeli elhelyezkedése, távolságuk, egyéb viszonyaik. Bonyolult fényképészeti eljárások alkalmazása helyett a jelenségről például impulzuslézerrel készített egyetlen hologram segítségével minden szükséges adat meghatározható. Nagy előnye még a hologramnak a fényképpel szemben az is, hogy a mélységélességet csak az alkalmazott lézer koherenciahossza korlátozza, így általában igen nagy mélységélességű, jó minőségű hologram készíthető a jelenségről.

Területei:

- Buborékkamrán keresztülhaladó részecskék vizsgálata

- Robbanások vizsgálata

- Meteoritok becsapódásakor kialakuló kráterek képződésének vizsgálata modelleken

- Térben mozgó lövedék vizsgálata.

- Teljes rekonstrukció: 360°-os holografikus kép

Nemcsak bizonyos tartományban, hanem tökéletesen körüljárható képet kaphatunk a következő eljárással: Felvételkor a henger alakban elhelyezett film teljesen körülveszi a tárgyat. A lézerből belépő megvilágító nyaláb keresztülhalad a tárgy felé néző gömbtükör tetején kialakított furaton, melynek tengelye a tárgyon megy át. A filmre így egyrészt a tárgyról visszaverődött szórt, és a konkáv felületről érkező referenciahullámok esnek. A rekonstrukció során pontosan ugyanez az eljárás alkalmazható. A kép a film centrumában jelenik meg, amelyet ekkor csupán a referenciasugarak világítanak meg. Tükrök célszerűbb elrendezésével és több film alkalmazásával (ideális esetben a filmekkel egy gömb belső felületét is ki lehetne bélelni) olyan rekonstruált képet állíthatunk elő, amely tetszőleges irányból megfigyelve, valósággal lebegni látszik a térben.

- A rekonstruált hullám felhasználása referenciaként: A változással egyidejű vizsgálat

Az eljárás lényege az, hogy ha a hologramot előhívás után ugyanabba a helyzetbe állítjuk, ahogy a felvétel alatt volt, és a rekonstrukció során egyidejűleg világítjuk meg a hologramot és a tárgyat, a rekonstruált kép magára a tárgyra szuperponálódik. Így a megfelelő hullámok interferenciája révén felvilágosítást kapunk azokról a változásokról (eltolódások, deformációk), amelyeken a tárgy esetleg átesett valamely művelet két fázisa között. A módszer jelentőségét a nehézségek ellenére fokozza, hogy segítségével lehetővé válik a folyamatosan alakuló tárgy filmezése is. (Az említett nehézségek közül a két legkényesebb probléma az, hogy a referenciahullám ne változzék, és hogy a rekonstrukció során a hologram pontosan ugyanabban a helyzetben legyen, mint ahol a felvételkor volt.) A felvétel eredeti pozíciójának helyes visszaállítása esetén azonban a módszernek sokoldalú alkalmazási lehetőségei vannak, főként a rezgő rendszerek interferometrikus és dinamikai ellenőrzésében: állóhullámok nívóvonalait létesíti, és a csíkok száma a mozgás amplitúdójával növekszik. Mozgófényképezéssel ily módon utólag három dimenzióban tanulmányozhatók a tárgy rezgései és igénybevételei.

- Több hologram szuperpozíciója ugyanazon a lemezen

- Interferometria kettős expozícióval 

Ugyanarra a fotólemezre a tárgyról két különböző időpillanatban készített hologramot veszünk fel. Amennyiben a tárgy a két expozíció közben nem tolódik el és nem szenved deformációt, akkor a két megvilágítás azonos, és minden úgy megy végbe, mintha egyetlen hologramot vennénk fel kétszer olyan hosszú idő alatt. Ha azonban a tárgy helyzete vagy alakja az expozíciók közötti időkben akár csak jelentéktelen mértékben is megváltozik, módosul a tárgy által emittált hullám fázisa. Végeredményben minden úgy történik, mintha két egymásra szuperponált, koherens képet rekonstruálnánk, amelyek alig különböznek egymástól. E két kép között tehát interferencia jön létre és a megfigyelt csíkok a két expozíció közben bekövetkezett fázisváltozásokat írják le, pontosan úgy, mint egy klasszikus interferométerben.

A kettős expozíciós felvételeket többféle speciális változatban mérési eljárásokban is alkalmazzák, segítségükkel az elmozdulások, deformációk, kis szögváltozások nagysága is kiszámítható.

A holografikus filmezés lehetősége:

Egyetlen lemezre holografikus „filmet” is készíthetünk, ha megoldjuk, hogy az ugyanarra a lemezre felvett képek elkülönüljenek egymástól. Ha a lemezt az egyes felvételek között elforgatjuk úgy, hogy a lemez és a referenciasugár szöge megváltozzon, a lemezre több különálló felvételt is készíthetünk. Ezután a különböző képek egymásután rekonstruálhatók, amikor a hologramot ugyanolyan módon forgatjuk, mint a felvételkor. Ha az egyes fázisok elég gyorsan követik egymást, akkor a képeket folytonos mozgásként érzékeljük.

Elmosódó képek „retusálása”:

Ha az elhomályosult fényképen keresztül lézersugarat bocsátunk, és interferenciát is tudunk létesíteni, az „helyesbíti” a hibákat, „mulasztásokat”. Új fényképet kapunk, amely már sokkal kevésbé homályos. Az eljárást nagyon sikeresen használták fel az elektronmikroszkópos felvételeknél. Az élesítés fokozza az elektronmikroszkóp felbontóképességét, nagyobb, jó nagyításokat lehet készíteni. Ezzel az eljárással mutatták ki először a vírusok nukleinsavának kettős spirálját.

Forrás: Wikipédia

Kertész Imre

Kertész Imre 1929. november 9-én született Budapesten. Zsidó származása miatt 1944-ben Auschwitzba deportálták, majd onnan Buchenwaldba, ahonnan 1945-ben kiszabadult. Miután Magyarországra visszatért, 1948-tól a budapesti Világosság című lapnak dolgozott, de 1951-ben, mikor a lap párthű lett, felmondtak neki. Ezután két évig katona volt, és azóta szabad íróként él. Mint műfordító német nyelvű szerzőket fordít, Nietzschét, Hofmannsthalt, Schnitzlert, Freudot, Rothot, Wittgensteint és Canettit, akik mind befolyással voltak művészetére. 

1975-ben jelent meg első regénye, a Sorstalanság, amely auschwitzi és buchenwaldi élményeire épül. Ő maga azt mondja: "Ha egy új regényre gondolok mindig Auschwitzra gondolok." Ez azonban nem jelenti azt hogy a Sorstalanság egyszerű értelemben önéletrajzi volna: Kertész Imre maga azt mondja, hogy önéletrajzi regényformát használt, de nem írt önéletrajzi regényt. A Sorstalanságot először visszautasították. Mikor a regény 1975-ben végre megjelent, teljes csend fogadta. Ezt a tapasztalatot Kertész megírta A kudarcban (2000). Ezt a regényt egy trilógia második részének szokták tekinteni, amelynek első része a Sorstalanság (1975), harmadik része pedig a Kaddis a meg nem született gyermekért (1996). (Kaddis a neve annak az imának amelyet a zsidók a halottaikért mondanak.)

1992-ben megjelent a Gályanapló napló szépirodalmi formában, amely az 1961-91-es éveket fogja át. A változás krónikája (1997) folytatja ezt a belső monológot, 1991-95 között vezetett jegyzetek formájában. Az 1989-es politikai változások után Kertész már nyilvánosan is szerepelhetett. Előadásai és esszéi három kötetben vannak összegyűjtve: A holocaust mint kultúra (1993), A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt (1998), valamint A száműzött nyelv (2001).

Forrás: mek.niif.hu/

Harsányi János

Harsányi János 1920. május 29-én született Budapesten. A híres Fasori Gimnázium diákjaként 1937-ben az országos középiskolai matematikai verseny első helyezettje lett. Érettségi után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdte meg tanulmányait, melyek befejeztével 1942-ben vette át gyógyszerészi oklevelét. A háború alatt munkaszolgálatra hívták be, de nem sokkal később, a nyilas rémuralom alatt, rákerül a deportálandók listájára. A pályaudvarról sikerül megszöknie, de egészen a felszabadulásig bujkálni kényszerül. A háború után beiratkozik a bölcsészkarra, ahol filozófiából is doktorátust szerzett 1947-ben. A filozófiai tévedések logikai alkata című disszertációját az Atheneum folyóirat is leközölte. A szociológiai tanszéken tanársegédi állást kapott, de a kommunisták politikai kurzusával szemben gyakorta hangoztatott véleménye nem sokáig maradt megtorlatlan. Le kellett mondania állásáról, és amikor tudomására jutott, hogy a tulajdonában lévő patikát is hamarosan államosítják, úgy döntött, hogy elhagyja Magyarországot. 1950 áprilisában, a zöld határon át a Fertő-tó mocsárvidékén, háromnapi bolyongás után sikerül Ausztriába jutnia. Néhány hónapos menekülttábori kényszertartózkodás után menedéket kapott Ausztráliában. Magyarországi diplomáit nem ismerték el, így Sydneyben kétkezi munkásként dolgozott. Egy váratlanul felkínálkozó alkalmat kihasználva beiratkozott a sydneyi közgazdasági egyetemre, ahol a négy évre szóló stúdiumot két év alatt végezte el. Megjelentek első publikációi, majd megkapta a Rockefeller-ösztöndíjat, és 1956-ban Amerikába utazott. A kaliforniai Stanford Egyetemen közgazdaságtanból megszerezte a Ph. D. tudományos fokozatot. Kenneth Arrow, Nobel-díjas professzor mellett dolgozott, aki ismervén kollégája matematikai adottságát, rábeszélte, hogy foglalkozzon matematikai statisztikával is. Ösztöndíjas évei után visszatért Ausztráliába, és Canberrában elfogadta egyetemi tanárrá történő kinevezését. 1961-ben újból, de már véglegesen, Amerikába utazott, a berkeleyi Business Schoolban tanított és végezte kutatásait egészen nyugdíjba vonulásáig. Itt kérték fel, hogy vállaljon szerepet annak a kutatócsoportnak a munkájában, amely az USA leszerelési és fegyverkorlátozási tárgyalásait segítené. Mindez Johnson elnöksége idején, a kubai válságot követően történt, amikor a két szuperhatalom között rendkívül feszült volt a viszony.

Harsányi, eleget téve a felkérésnek, a taktikai-stratégiai csoporton belül foglalkozni kezdett a Neumann (Neumann János)-Morgenstern matematikusok által kidolgozott klasszikus játékelmélettel. Állítólag ennek az elméletnek a megszületéséhez az is nagyban hozzájárult, hogy mindketten lelkes pókerjátékosok voltak. A póker bonyolult kártyajáték, melyet ők matematikai úton leegyszerűsítettek és elemezhetővé tettek. A klasszikus játékelméletre talán mégis a legegyszerűbb példa a sakk, melyben eleve meghatározott szabályok, logikai rendező elvek, feltételek (pl. megnyitás) és taktikák érvényesülnek. Harsányi János korlátozott információjú játékelméletében a legmarkánsabb különbség az, hogy a vetélkedő játékos csak korlátozott mértékben ismeri ellenfele célját és a rendelkezésére álló stratégiai eszközeit. Az elmélettel, amely olyan stratégiai helyzeteket elemez, ahol az egyes résztvevők nem vagy csak korlátozott mértékben ismerik egymás szándékait, éppen a szovjet-amerikai tárgyalások jelentettek analóg helyzetet. A szovjet tárgyalódelegáció stratégiai céljain és taktikáján kívül még az sem volt ismert, hogy milyen emberekből áll maga a küldöttség. Olyan modellt kellett tehát kidolgozni, amelynek minden eleméhez hozzá lett rendelve egy valószínűségi érték. Ebből azután matematikai módszerekkel, az alaphelyzet meghatározása után egzakt módon lehet a problémát megoldani. Ma már a gyakorlatban igen elterjedt Harsányi korlátozott információjú játékelmélete, leginkább a gazdasági életben. Az amerikai állam például az olajkutak árverésein alkalmazta sikerrel. Az elmélet alkalmazásával a korábbiakhoz képest az állam nyeresége megtízszereződött.

Harsányi Jánosnak a Svéd Tudományos Akadémia a Svéd Állami Bank Alfred Nobel-emlékdíját a közgazdasági tudományok területén Dr. John Nash és Dr. Reinhard Selten professzorokkal megosztva 1994-ben ítéli oda „a nem kooperatív játékok elméletében az egyensúly-analízis terén végzett úttörő munkásságáért”. Harsányi Jánost a Magyar Tudományos Akadémia 1995-ben tiszteleti tagjává választotta. Az ekkor adott nyilatkozatában a következőket mondta: "A magyarok általában nem tisztelik a tudományok határait... A magyar iskola nagyon jó volt, remélem, most is jó. Amikor én jártam iskolába, mindenkinek kellett latint, matematikát, fizikát tanulnia. Budapesten volt egy speciális intellektuális tradíció, a kávéházi kultúra. Ennek volt a terméke Karinthy Frigyes is, akit sok minden érdekelt, sok mindenben volt tájékozott. Ha az ember egy magyar mérnökkel vagy orvossal beszél, nem meglepő a zenei vagy filozófiai érdeklődése. Amerikában az ilyen nem fordul elő. Az általános műveltség Magyarországon sokkal magasabb. Szerencsém volt, hogy pesti gimnáziumba jártam..."

Forrás: mek.niif.hu/

Oláh György

Oláh György 1927. május 22-én született Budapesten, a Piarista Gimnáziumban érettségizett 1945-ben. Itt a fizikát az elmés kísérleteiről híressé vált, nagyszerű pedagógus, Öveges József oktatta, aki felébresztette Oláhban az érdeklődést a tudományos pálya iránt. Vegyészmérnöki oklevelét a budapesti Műegyetemen szerzi meg, ahol le is doktorál. Az egyetemen Zemplén Gézának, a szerves kémia neves professzorának lett az asszisztense. (Zemplén Géza Berlinben Emil Fischer tanítványa volt, aki 1902-ben kapott kémiai Nobel-díjat.) Nem sokkal később vezetője lett a Szerves Kémia Tanszéknek, és már huszonhét éves korában megszerzi a kémiai tudományok doktora címet. Ezután a Magyar Tudományos Akadémia Központi Kémiai Kutató Intézetének igazgatóhelyettese lett. A forradalom leverését követően, az első emigrálási hullámmal, 1956 decemberében elhagyja az országot, és Kanadában telepedik le. Először a Dow Chemical Company tudományos főmunkatársa lett, ahol a stabil karbokationokra vonatkozó kutatásokkal kezd foglalkozni. 1965-től az USA-ban a Case Western Reserve University professzora, 1977-ben pedig kinevezik a kaliforniai University of Southern California Szénhidrogénkutató Intézetének tudományos igazgatójává. 1991-től napjainkig a Loker Szénhidrogénkutató Intézet (Los Angeles) igazgatója.

Oláh György a legjelentősebbnek tartott eredményét a karbokationok kutatásával érte el. A karbokationok a szerves vegyületek olyan származékai, amelyekben pozitív töltésű szénatom található. Ezek hosszú ideig csupán feltételezett átmeneti termékeknek számítottak, mivel úgynevezett elektronhiányos rendszerek és így erős elektrofil tulajdonsággal rendelkeznek. Ennek egyik megnyilvánulása, hogy nagy a reaktivitásuk és élettartamuk néha csupán néhány nanoszekundum (10-9, a másodperc ezermilliomod része). A rövid élettartam miatt nem alakulhat ki számottevő koncentrációjuk, ezért a vegyészek úgy gondolták, hogy megfigyelésük, izolálásuk, netán előállításuk gyakorlatilag lehetetlen. Oláh úgy próbálta "megzabolázni" a heves reakciókészséget, hogy a karbokationok előállításához használt reakcióelegyből a továbbalakuláshoz szükséges nukleofilokat kivonta. 

Oláh György munkái döntötték meg a szén négyvegyértékűségének dogmáját. De ezek a kutatások vezettek az ólommentes benzin előállításának egy igen gazdaságos eljárásához is, ugyanakkor új utakat nyitottak a szupersavak által katalizált karbokationok, valamint a szén cseppfolyósításának eljárása felé.

Oláh György a kémia más területein is jelentős eredményeket ért el. Erről meggyőzően tanúskodik több mint ezer (!) tudományos publikációja, közel száz benyújtott és elfogadott szabadalma és azon tudományos szakkönyvei, amelyek a szerves kémiának fontos területeit ölelik fel. A Magyar Tudományos Akadémia 1990-ben választotta tiszteleti tagjává. A magyarországi kutatókkal állandó a kapcsolata. 1995-ben egyik magyarországi látogatása során tartott előadásában mondta el, hogy mindig büszkén vallotta magát magyarnak, majd hozzátette: "...igaz, hogy Magyarországon jelenleg rossz a gazdasági helyzet és, hogy az ország szegény természeti kincsekben, de tele van tehetségekkel és a jövőt rájuk kell építeni."

Kedves hagyomány, hogy a magyarság kiváló tudósai Balatonfüreden emlékfát (tiszafát) ültetnek a jövőbe vetett hit bizonyságául. Oláh György az ünnepi ceremóniát követően rövid beszédet tartott: "Nagy öröm és megtiszteltetés most számomra történelmi fasorukban egy fát elültetni. Azt kívánom, hogy ez a kis fa jól növekedjen és - miután a környezetében elég hely van - meg vagyok győződve, hogy a nem túl távoli jövőben más fák fogják körülvenni, szintén magyar származású Nobel-díjasok által ültetve."

Forrás: mek.niif.hu

Polányi János

Polányi János (Polanyi, John Charles), a szociológus és filozófus Polányi Mihály és Kemény Magda fia. Polányi Mihály feleségével 1922-ben hagyta el Magyarországot, és a németországi Kaiser Wilhelm Institut (Vilmos Császár Intézet) tudományos munkatársa lett. Fia, Polányi János már Berlinben született, 1929. január 23-án. A család a nácizmus előretörésekor, 1933-ban elhagyta Berlint, s az angliai Manchesterbe költözött. Néhány vakációt azonban Budapesten élő nagymamájánál töltött.
János még csak hároméves volt, amikor megjelent apjának az atomok reakcióiról írott könyve, amely szakmai körökben rendkívül nagy elismerésnek örvendett. 

John C. Polanyi Manchesterben végezte el alap és középiskoláit, majd 1946-ban - 17 évesen - beiratkozott a Manchesteri Egyetemre, ahol édesapja a fizikai kémiai tanszék professzora volt (egy évig édesapja előadásait is hallgatta). 1949-ben kapta meg a B. Sc, majd 1950-ben M. Sc. Diplomát, és 1952-ben, 23 évesen itt szerezte meg Ph. D. tudományos fokozatát kémiából.
1952-ben ösztöndíjasként Kanadában a Nemzeti Kutatási Központban kapott kutatói feladatot, és ezt az 1954-ig folytatta. Később az USA Princetoni Egyetemén 1956-ig dolgozott tanársegédnek megfelelő állásban (research assistant).
Huszonhét évesen, a kanadai Torontóban telepedett le és az egyetem kémia tanszékén vállalt munkát, ahol 1962-ben professzor, 1974 januárjától pedig intézetvezető lett.
Apja tradícióját követve, aki a reakciókinetika terén jelentős eredményeket ért el, bekapcsolódott a reakciódinamikai kutatásokba. A szakma legrangosabb folyóirataiban szép számban megjelent publikációi korán felkeltették a figyelmet.
Azt kívánta jobban megérteni, hogy miként változnak a molekulák energiaállapotai a kémiai reakciók folyamán. Az elemi atomi és molekuláris ütközések során bekövetkező energiaátadási folyamatot kutatva alapvető fontosságú felfedezést tett. Így a kémiai lézerek vizsgálatakor igazolta, hogy a vegyi reakció energiája közvetlenül alakul át lézerfénnyé. Ő dolgozta ki az infravörös kemilumineszcencia módszerét, mivel a gerjesztett molekulák infravörös fényt bocsátanak ki. A kémiai reakció során kibocsátott fény változásának színképelemzésével nyomon követte a kémiai kötések cserélődését, ezáltal meghatározta a molekulák mozgási és rezgési energiájának hatását a vegyi reakciók kimenetelére. E kutatásairól 1970-ben filmet (Concepts in Reaction Dynamics) is készített.
Munkásságát számos díjjal (pl. Wolf-díj 1982-ben) és akadémiai tagsággal (Kanadában, Angliában, Az USA-ban) ismerték el. 1986-ban, 57 évesen kapta - D. R. Herschbachhal és Yuan T. Lee-vel megosztva - a Nobel-díjat "az alapvető kémiai reakciók elemzési módszereinek kidolgozásáért."
Polányi János 1962 óta a Torontói Egyetem professzora.
John C. Polanyi sohasem tartotta magát magyarnak, és a Nobel-díja után a magyar származásával kapcsolatos vélekedéseket ellenszenvvel fogadta. Így John C. Polanyit sokan nem szokták magyar, illetve magyar születésű Nobel-díjasnak tekinteni.

Forrás: mek.niif.hu/

Carleton Daniel Gajdusek

Carleton Daniel Gajduseket nem szokták a magyar származású Nobel-díjasok között számon tartani. Marx György "marslakókkal" foglalkozó kutatásai derítették ki anyai ágú felmenői magyarságát. Ezek alapján is besorolható a "magyar" Nobel-díjasok közé, mint a többi hagyományosan elfogadott személyiség.

1923. szeptember 9-én született családja yonkersi házában. Szlovák nemzetiségű apja egy Nyitra megyei faluból, magyar nemzetiségű szülei Debrecenből indultak el, és New York mellett - az akkor főként kelet-európai bevándorlókat befogadó, soknyelvű és sokvallású - Yonkersben telepedtek le. Gajdusek már kamaszkorában lelkes vegyész és természetbúvár volt: rovarirtó szerek után kutatva, új szerves vegyületeket állított elő. Ezek közül az egyik, igaz nem rovar-, hanem gyomirtóként kereskedelmi forgalomba került. Saját olvasmányai alapján döntötte el, hogy gyógyászattal fog foglalkozni, és azt is kijelölte magának, hogy ehhez először fizikával, matematikával és biológiával kell foglalkoznia.

A rochesteri egyetemen természettudományokat tanult, a Harvard Egyetem Orvosi Karán szerezte meg orvosi diplomáját. Gyermekkorházakban dolgozott és gyermekgyógyászati szakképesítést szerzett. Közben, 1948-49-ben a California Institute of Technology-n töltött másfél évet, ahol Linus Pauling és Max Delbrücke keze alatt dolgozott.

Az ötvenes években virológiai és epidemiológiai kutatásokat folytatott a Walter Reed Army Medical Centerben, a teheráni Pasteur Intézetben és a melbourne-i Walter and Eliza Hall Institute-ban. 

Különösen nagy érdeklődést tanúsított a zárt közösségekben terjedő fertőző betegségek iránt. Így jutott el Pápua Új-Guinea területére, ahol a bennszülött emberevő törzsek egyik betegségét, a kurut vizsgálva derítette fel a fertőző megbetegedés eddig ismeretlen hatásmechanizmusát. A korábbi nézet szerint járványszerű megbetegedéseket csak vírusok vagy baktériumok okozhatnak, amelyek rendelkeznek genetikai örökítő anyaggal (DNS-sel vagy RNS-sel), míg ebben az esetben úgy tűnik, fehérje molekulák okozzák a megbetegedést.

A kuru a központi idegrendszer gyorsan romló elfajulása, amely főleg a kisagyat támadja meg.

Gajdusek tisztában volt a vizsgált bennszülött törzs kannibalizmusával és temetkezési szokásaival. A hagyomány szerint a halott rokon tetemét a család megette. Ez a tisztelet jele volt, hiszen így az elhunyt tovább élt a családtagok testében. Ezt a szokást a kuru által érintett fore törzs és keleti magasföldön élő szomszédaik követték. 

Az ausztrál kormány az 1950-es években betiltotta a rituális kannibalizmust. Az 1957 körül a térségbe érkező misszionáriusok és az Üdvhadsereg tagjai mindent megtettek, hogy a bennszülötteket meggyőzzék ennek abbahagyásában. Segített az is, hogy a bennszülöttek az európaiakra akartak "hasonlítani". Amikor felhagytak a kannibalizmussal, mintegy öt év múlva a kuru gyakorlatilag megszűnt a gyermekekben, és mintegy tíz évvel később a serdülők között is. A kuru gyakorlatilag eltűnt a 1980-as évek elejére...

A nyugdíjas Gajdusek professzor már nem végez aktív laboratóriumi kutatást, de járja a világot és kivételes kutatási eredményeiről tart előadásokat, illetve látja el szakmai tanácsokkal a hozzá fordulókat. Csillapíthatatlan érdeklődésű agyát most elsősorban Shakespeare szonettjei foglalkoztatják. Véleménye szerint e szonettek bizonyos része eltűnt, pontosabban eltüntették szokatlan, viktoriánus eszményekkel össze nem egyeztethető erotikus mondanivalójuk miatt. Abban reménykedik, hogy az elveszett szonetteket akkortájt lefordították és talán idegen nyelven valamelyik külföldi könyvtárban vagy levéltárban fellelhetők.


Forrás: mek.niif.hu/

Milton Friedman

Milton Friedmant nem szokás a magyar származású Nobel-díjasok közé sorolni, pedig szülei a történelmi Magyarország területén születtek, egymás közt magyar anyanyelvükön beszéltek. Milton Friedman Czeizel Endrének írt levelében ezt meg is erősítette: "Szüleimet mindig magyarnak tartottam." Milton Friedman ezért inkább besorolható a magyar származású Nobel-díjasok közé, mint például Robert Bárány.

Milton Friedmannak csak a szülei ismertek kielégítően. Az apa (a születésekor a Jenő (amely tipikus magyar keresztnév) és Saul (amely zsidó származására utal) nevet kapta. 1878-ban Beregszászon látta meg a napvilágot, amely akkor az Osztrák-Magyar Monarchián belül a történeti Magyarország észak-keleti részén elterülő Bereg vármegye székhelye volt. Trianon után Beregszász is Csehszlovákia része lett. A 2. világháború után a Szovjetunióhoz került, végül a Szovjet-unió összeomlását követően jelenleg Ukrajnában van, ahol a korábbi Beregszász a Beregovo (Berehovo) nevet kapta.

A Nobel-díjas tudós édesanyja Beregszászon született. Családi neve Landau volt, míg a születéskor a magyar Sára (később ezt Sarah-ként használta) és Etelka (Ethel) keresztnevet kapta. Három nővére már korábban az USA-ba emigrált, az ő biztatásukra 1895-ben, tehát 14 évesen követte őket. Ők is Brooklynban laktak. Varrónőként dolgozott és közben a bevándorlók számára létrehozott esti iskolában tanulta meg új hazájának nyelvét.

A két fiatal Brooklynban találkozott. Korábban nem ismerték egymást, noha mindketten Beregszászon születtek. Egymásra találásukban magyar-zsidó származásuk és közös szülőhelyük játszhatott szerepet. Négy gyermekük született, az első három: Tillie, Helen és Ruth lány volt. A negyedik lett fiú, Milton. 

A család a kisfiú 13 hónapos korában, tehát 1913-ban Brooklynból a New York-tól 20 mérföldre található Rathway-ba költözött. Boltjuk és lakásuk ugyanazon házban volt. A szülők a gyerekek miatt otthon is igyekeztek az angol nyelvet használni, de egymás közt (különösen, ha azt akarták, hogy a gyerekek ne értsék meg beszédük témáját) magyarul társalogtak. A bevándorló társaikkal is magyarul vagy jiddisül beszéltek, noha az apa tudott németül is. A gyermekek ezért csak néhány magyar szót értettek meg. 

Milton Friedman az elemi és középiskoláit Rahtwayban végezte, tanárai biztatására egyre nívósabb iskolákban és mind rövidebb idő (vagyis két osztályt egy év) alatt. 16 éves korára befejezte középiskoláit, közben a helyi könyvtárnak is törzstagja lett.

Kiváló tanulmányi eredményének köszönhetően 16 évesen, ösztöndíjasként a New Brunswick-i Rutgers egyetemre került, amit 1928 és 1932 között végzett el. Megélhetésének anyagi feltételeit a tanulás mellett vállalt részállásokkal, meg üzleteléssel maga teremtette elő. Mindez azért is említést érdemel, mivel éppen erre az időre esett a gazdasági világválság. Az 1766-ban alapított Rutgers Collegiumban kiváló professzorok tanítottak, az ő biztatásukra fordult érdeklődése a közgazdaság felé, noha korábban biztosítási statisztikus akart lenni. Az egyetemi tanulmányait 1932-ben a Chicagói Egyetemen folytatta, az ottani Közgazdasági Intézetbe került, ahol tanított és kutatómunkát végzett. Itt doktorált 1946-ban, és még ugyanebben az évben egyetemi tanári kinevezést kapott.

Rose Director 1932-ben találkozott Milton Friedmannal a Chicagói Egyetemen, de a közöttük egyre mélyülő érzelmi kapcsolat ellenére csak doktorátusuk és anyagi biztonságuk megszerzése után vállalkoztak házasságra, 1938. június 25-én. Ezt követően Wisconsin, Washington, New York, Minnesota egyetemein, illetve vezető intézeteiben betöltött állásuk után Friedman 1946-ban visszatért Chicagóba. Itt 30 évig dolgozott. A fogyasztói analízis, pénzügy-történet és -elmélet terén elért eredményeiért, valamint a stabilizációs politika komplex voltának megmutatásáért 1976-ban Nobel-díjat kapott. Milton Friedman 1977-ben nyugdíjba ment és azóta San Francisco mellett élnek, de tanácsadói állást ellát a Stanfordi Egyetem Hoover Intézetében, és előadásokat is tart.

Forrás: mek.niif.hu/

Gábor Dénes

1900. június 5-én született Budapesten. Kisfiúként testvéreivel együtt az akkori kor nívós nagypolgári nevelését kapta. A nevelőnőktől már a családi házban megtanultak németül, angolul és franciául. A zene sem maradhatott ki az adottságaik fejlesztéséből: Gábor Dénes zongorázni tanult.

Középiskolai tanulmányait a Markó utcai Magyar Királyi Főreáliskolában végezte. Ez az iskola felet meg a leginkább korán megnyilvánuló technikai érdeklődésének. Az iskolai tantervben a matematika és a fizika hasonló óraszámmal szerepelt, mint a történelem és az irodalom. A műszaki képzésnek tehát a szokásosnál nagyobb súlya volt.

1918-ban beiratkozott a budapesti Műegyetem gépészmérnöki szakára. Két év múlva tanulmányait a németországi charlottenburgi Műszaki Főiskola elektromérnöki karán folytatta és itt szerzett mérnöki diplomát. Először a nagyfeszültségű távvezetékek műszaki problémáival kezdett foglalkozni. 1927-ben doktorált, majd Berlinben dolgozott a Siemens-Halske cégnél. Hitler uralomra jutását követően visszatért Budapestre, és az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumában próbálta megvalósítani egyik szabadalmaztatott találmányát, az ún. plazmalámpát. Az elektrongerjesztéses nátriumplazma-lámpa találmányának elvét még a berlini Siemens cégnél dolgozta ki. Ez arra a felismerésre épült, hogy az igen kisnyomású gázokban elérhető a kellő elektronkoncentráció: "…ha egy oxidkatód kisnyomású gáztérben vagy gőztérben működik, akkor a katódtérbe ionok hatolnak be és semlegesítik a katód tértöltését, ezáltal megnövekszik az emittált elektronok száma, és tág határok között változhat a plazmában". Vagyis a plazmalámpa gyakorlati megvalósításával hálózatra kapcsolható, nagyon energiatakarékos világítóeszközt lehetett volna előállítani. A kísérleteiben rendkívül hasznos segítőtársnak bizonyuló Budincsevits Andorral újabb és újabb konstrukciós javítások révén elérték, hogy a plazmalámpa élettartama már a több száz órát is meghaladta. Az Egyesült Izzó azonban elzárkózott a további fejlesztés és sorozatgyártás elől. Gábor Dénes 1937-ben átköltözik Angliába és egészen 1948-ig a brit Thomson-Houston elektronikai cég kísérleti laboratóriumában dolgozott. Itt elsősorban elektronoptikával foglalkozott, azon belül is az elektronmikroszkóp tökéletesítésével. Állandó gondot jelentett ugyanis a lencsék gömb alakjából eredő, szférikus aberráció néven ismert leképezési torzulás, amely úgy jön létre, hogy a lencsére beeső párhuzamos fénysugarak a peremen jobban megtörnek, mint az optikai tengely közelében, emiatt a fókuszálás nem egy helyen jön létre és a kép egy kicsit mindig életlen marad. Gábor Dénest végül is ezek a kutatásai vezették el a legjelentősebb tudományos eredményét adó felismeréshez, a holográfia elvéhez. Úgy gondolta, tökéletesíthető a kép, ha a benne rejlő összes információ megőrzésére törekszünk. Ehhez azonban nem elegendő a leképezendő tárgyról visszaverődő elektromágneses hullám intenzitását rögzíteni, ahogy azt a fényérzékeny filmre vagy papírra szokták, hanem szükség van a fényhullám fázisának és amplitúdójának a detektálására is. A tárgy térbeli elhelyezkedésekor ez utóbbi két paraméter hordozza az információt, így ezekkel együtt kialakítható a teljes térbeli kép. Gábor Dénes szóalkotásával: a holográf (görögül holos = teljes, grafo = kép). Kísérletei során a tárgyra vetülő megvilágító fényt egy félig áteresztő tükörrel kettéválasztotta, és az egyik nyalábot magára a tárgyra, a másikat közvetlenül a képet rögzítő lemezre irányította. Ez utóbbi nyaláb referenciahullámként szolgált, amely a tárgyról visszaverődő és ugyancsak a lemezre vetülő szórt hullámokkal keveredett.

Forrás: mek.niif.hu/

Wigner Jenő

Wigner Jenő 1902. november 17-én született Budapesten. A híres Fasori Evangélikus Gimnáziumba adta, ahová annak idején ő maga is járt. Wigner 1920-ban érettségizett és a budapesti Műegyetemre iratkozott be. Rátz László matematika- és Mikola Sándor fizikatanárainak lenyűgöző középiskolai előadásai után csalódott az egyetemi oktatásban. Tanulmányait a berlini Technische Hochschule hallgatójaként folytatatta. Részt vett a Berlini Egyetem híres fizikai szemináriumain, itt ismerhette meg Einsteint, Planckot, von Lauét és a modern fizika többi meghatározó személyiségét. 1925-ben vegyészmérnöki diplomát szerzett. Polányi Mihály témavezető irányításával készítette el a "Molekulák képződése és szétesése" című doktori disszertációját és eredményeit mesterével együtt publikálta a Zeitschrift für Physikben. 

Berlinben találkozott az atomfizika másik magyar géniuszával, Szilárd Leóval, akihez azután egész életét végig kísérő szoros barátság fűzte. Wigner másik közeli barátja, a 20. század legnagyobb matematikusának tartott Fasori diáktárs, Neumann János volt. Pályáját itthon kezdte meg: 1925-ben hazatért Budapestre és beletörődve apja akaratába, ő is a bőrgyárban kezdett dolgozni (másfél évig dolgozott a Mauthner Bőrgyárban), de egyre jobban érezte az élénk tudományos élet színterét jelentő Berlin hiányát. Olvasta a Zeitschrift für Physikben a fizikusok: Werner Heisenberg, Max Born, Pascal Jordan és mások tanulmányait, amelyekkel "megszülték" a kvantummechanikát és ő sem akart kimaradni a fizika forradalmából.

Érthető volt tehát, hogy amikor Polányi Mihály közbenjárására meghívást kapott a berlini Kaiser Wilhelm (Vilmos Császár) Intézetbe, nem tudott ellenállni a csábító ajánlatnak, noha a fizetés igen alacsony volt. Főnöke, Polányi Mihály arra kérte, hogy derítse ki, hogy az atomok miért tartózkodnak szívesebben a kristályok szimmetriasíkjaiban, ill. szimmetriapontjaiban. Ezzel a problémával foglalkozva ő értette meg elsőként, hogy a négydimenziós téridő szimmetriái a kvantummechanikában központi szerepet játszanak. Ez a felismerés vezette Wignert a csoportelmélet megalkotásához, amely azóta is nélkülözhetetlen eszköze az elméleti fizikának. Az elvi alapok tisztázásában Neumann János is közreműködött, végül Wigner 1931-ben jelentette meg könyv formájában Csoportelméleti módszer a kvantummechanikában címmel. Tudományos körökben a könyv igen nagy visszhangot váltott ki és csakhamar bestsellerré vált (magyar fordítása csak 1979-ben jelent meg).
A csoportelmélet lényegében a geometriai szimmetriákon túlmutató, a fizikai történéseket (pl. elemi részecskék közötti átalakulások) leíró törvényszerűségek általános alapjait feltáró matematikai módszer.
Ez idő tájt azonban a tudományosság európai fővárosának számító Berlin a német politika nyomasztó hatására kezdett elnéptelenedni. A kor jelentős tudósai sorra áthelyezték székhelyüket Amerikába. Wignert Neumann Jánossal együtt meghívták a princetoni egyetemre. Ekkor még nagyon kevesen foglalkoztak a világon kvantummechanikával, a meghívás hátterében tehát valószínűleg az állt, hogy az ottani kollégákat megismertessék az új fizikával. Princetonban Wignert meglátogatta húga, Manci, aki megismerkedik a világhírű atomfizikussal, Dirac-kal (1933-ban kapja meg a Nobel-díjat) és 1937-ben feleségül is megy hozzá.

Forrás: mek.niif.hu

Békésy György

Békésy György személyében a magyar tudomány olyan nemzetközileg is elismert szaktekintélyt tisztel, akinek tudományos tevékenysége a modern orvostudományban alapvető jelentőségű. Annak ellenére, hogy elsősorban fizikus volt, az 1961-ben neki ítélt orvosi Nobel-díjat a "fül csigájában létrejövő ingerületek fizikai mechanizmusának felfedezéséért" kapta.

Békésy György 1899. június 3-án született Budapesten. Apja az Osztrák-Magyar Monarchia diplomáciai testületében Európa különböző fővárosainak nagykövetségein teljesített szolgálatot, ezrért a családnak folyton költözködnie kellett. A család otthon magyarul beszélt, de a fiatal Békésy Konstantinápolyban franciául, Svájcban olaszul, Münchenben németül tanult, miközben egyetlen idegen nyelvet sem sikerült tökéletesen elsajátítania. Életrajzírói szinte kivétel nélkül kitérnek arra a körülményre, hogy előadósainak szövegét és szakcikkeit csak gondos lektorálás után lehetett közreadni. Már tizenhét éves korában leérettségizett, és a természettudományok iránti fogékonysága, olthatatlan kíváncsisága döntő módon befolyásolták pályaválasztásában. Kezdetben a kémia foglalkoztatta, de fokozatosan a fizika került érdeklődésének előterébe kerülni. Fizikai doktorátusát a budapesti Tudományegyetemen szerzi meg 1923-ban. A vesztett háború és a trianoni sokk, a Tanácsköztársaság és a politikai fordulat okozta káosz nem éppen ígéretes jövőképet festett egy ambiciózus és tehetséges, kutatni vágyó fizikus elé, mégis amikor felkínálják neki a svájci állampolgárságot és egy csábító állásajánlatot, önérzetesen visszautasítja. Saját elmondása szerint, osztoznia kell hazája sorsában és részt kíván venni annak újjáépítésében. A Postakísérleti Állomás laboratóriumában kezdett dolgozni, mégpedig a telefonok hangátvitelének tökéletesítésén., ugyanis a recsegő, sípoló háttérzaj nagymértékben zavarta a telefonbeszélgetéseket. Mérései során rájött, hogy az emberi fül sokkal érzékenyebb a telefonkagyló hallgatójának membránjánál, ezért elhatározta, hogy először magának a hallásnak a mechanizmusát próbálja meg kideríteni.

Mint ismeretes, a hangot mechanikai rezgések keltik s hullámok útján terjed a közeg sűrűségétől függő sebességgel (a hang sebessége a levegőben átlagosan 334 méter másodpercenként). A fül, a természet e csodálatos berendezése a rezgéseket elektromos feszültségingadozásokká alakítja át, amelyek az agyban hangérzetet keltenek. A levegő rezgéseit először a dobhártya közvetíti a fül belsejébe, a neki támaszkodó kalapács, üllő és kengyel csontocskák segítségével egy újabb érzékeny hártyára. Emögött helyezkedik el a három félköríves járat (melynek egyensúlyérzékünknél van fontos szerepe) és a csiga. A hallás szempontjából igen lényeges szerep jut a csigának, de ennek működéséről Békésy előtt semmi biztosat nem tudtak. A csiga háromszorosan megcsavarodott, mintegy 3-4 centiméteres csövecske, melynek egész hosszában kifeszített hártya fut végig. Ezen négy sorban kb. 16 000 rendkívül finom szőrsejt található. A csigát sűrű folyadék tölti ki, amely a dobhártya rezgéseit közvetíti az alaphártyához úgy, hogy a dobhártyára ható parányi nyomást a folyadék több mint húszszorosan nagyobb nyomássá növeli, akár egy hidraulikus prés. Hogy elképzeljük, milyen hallatlanul finom mozgásokról van itt szó, összehasonlításul az 1000 Hz frekvenciájú erős hang hatására a kengyel hallócsontocska mindössze 0,0000003 millimétert mozdul el. Békésynek sikerült nagyon precíz technikával behatolnia a csigába és közvetlen módon tanulmányozni működését. Megfigyelte, hogy a csigát megtöltő sűrű folyadékban rezgés hatására nemcsak longitudinális hullámok, hanem örvények is keletkeznek, és minél magasabb a hang, annál közelebb van az örvény a csiga kezdetéhez. Az alaphártya kimozdulásaira az érzéksejtek csillószálai elhajlanak, ami bioáramok keltését eredményezi. Fontos volt Békésynek az a felismerése is, hogy az alaphártyán a hanghatásnak csupán a durva érzékelése történik, miközben más érzékszerveink működéséhez hasonlóan az ún. oldalirányú gátló hatás - az ingerek közt mintegy válogatva a zörejeket és egyéb zavaró hatásokat elnyomva - csak a lényeges hangingerületeket juttatja további feldolgozásra az agyba. A hangmagasságok szűrésének és osztályozásának végső munkálatai már a "hangstúdió számítógéptermében", az agy idegrendszerében történnek.

Forrás:http://mek.niif.hu/02000/02056/html/index.htm

Hevesy György

Hevesy György jómódú család nyolc gyermeke közül ötödikként született 1885. augusztus 1-jén Budapesten. A Piarista Gimnáziumban érettségizett 1903-ban, kitűnő eredménnyel. Egyetemi tanulmányait a budapesti Tudományegyetemen kezdte el, majd egy év után a berlini műegyetemen folytatta. A fizikai doktorátus (Ph. D.-t) is Freiburgban szerezte meg 1908-ban. Érdeklődése ez idő tájt egyre inkább a fizikális kémia felé fordult, ezért Zürichbe ment, ahol a magashőmérsékletű kémia legszakavatottabb képviselőjeként, Richard Lorenz mellett vállalt tanársegédi állást a Technische Hochschulén. Szerencsés döntésnek bizonyult, amikor 1911-ben Rutherford világhírű laboratóriumát választotta tanulmányai színhelyéül az angliai Manchesterben. Egyrészt Rutherford olyan kutatási feladattal bízta meg Hevesyt, amely elvezette őt ahhoz a témához, ami később a Nobel-díjat eredményezte számára; másrészt olyan alkotó légkör vette itt körül, amely mély hatást gyakorolt gondolkodására és kutatási módszereinek kialakítására. Rutherford kutatólaboratóriumában az anyagszerkezetre vonatkozó vizsgálatok folytak, és itt olyan kiemelkedő felfedezések születtek, mint pl. a radioaktív-sugárzás alfa és béta komponenseinek felismerése, az alfa-sugárzás természetének feltárása és mindezek közül a legjelentősebbnek tekinthető atommag felfedezése. Hevesy itt ismerkedett meg és dolgozott együtt a dán Niels Bohrral (1922-ben kap Nobel-díjat), akivel életre szólt barátságot kötött.

Valamikor 1912 elején Rutherford az osztrák kormánytól ajándékba kapott csaknem egy mázsa radioólmot, amelyből a rádium D komponensével akart kísérleteket folytatni, ám a hatalmas tömegű ólom ezt meghiúsította. Barátja kissé provokáló hangnemben szólította meg Hevesyt: "Ha megérdemli a sót az ételbe, elválasztja a rádium D-t a kellemetlenkedő ólomtól." Hevesy bevetette minden vegyészfortélyát, hogy sikerrel hajtsa végre a megbízatást, azonban azok sorra csődöt mondtak. Végül arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a két anyag különválasztása megvalósíthatatlan. Ugyanakkor zseniális gondolatmenettel, mintegy "talpáról a fejére" állítva az alapkérdést, azt a tételt fogalmazta meg, hogy ha az aktív anyag nem választható el az inaktívtól, akkor a sugárzó rádium D felhasználható az ólom indikátoraként. Ez az elv alapvetőnek bizonyult a nyomjelző izotópok indikátorként való alkalmazásában.

Hevesy György az első világháború kitörése miatt félbeszakította a manchesteri kutatásait, és magyar katonaként teljesített szolgálatot a Monarchia hadseregében Besztercebányán és Nagytétényben. A világháború befejezését követően rövid ideig kutatásokat végzett a budapesti Állatorvosi Főiskola kémia tanszékén, majd a Tanácsköztársaság idején aktív oktatási szerepet vállalt. Kármán Tódor (a később Amerikába emigrált világhírű fizikus) felkérésére, aki a Tanácsköztársaság kulturális népbiztosságán a természettudományi felsőoktatás felelőse volt, elvállalta a Műegyetem fizika-kémia tanszékének vezetését.

1919 nyarának végén bekövetkezett a politikai fordulat és azzal együtt a felelősségre vonások ideje. Bár Hevesy sohasem volt kommunista, aktív szerepvállalást és ellenlábasai nyomására 1920 tavaszán megvonják tőle a venia legendit, vagyis az előadói jogot. Ekkor kapóra jött számára a régi jó barát, Niels Bohr meghívása az újonnan alapított koppenhágai laboratóriumába.

Forrás: mek.niif.hu

Szent-Györgyi Albert (C-vitamin)

Szent-Györgyi Albert alakja a magyarok szemében a tudomány jelképévé vált, vitán felül legismertebb a magyar természettudósok közül. Ez leginkább annak tulajdonítható, hogy ő még Magyarországon élt, amikor megkapta a Nobel-díjat, de aktív közszereplése a politikai és társadalmi életben szintén növelte népszerűségét, olyannyira, hogy ismertsége 1944-ben a rejtőzködése során komoly nehézségeket is okozott számára. Haladó szellemisége és mély humanizmusa, becsvágyó, de a tekintélyelvűséget elvető szilárd jelleme a legnemesebb értékeket hordozó tudósaink sorába emelte.

Szent-Györgyi Albert 1893. szeptember 16-án született Budapesten. A Práter utcai elemi iskola után a Lónyai utcai Református Főgimnáziumba íratták be a szülei, amit 1903 és 1911 között végzett el. Nem tartozott a jó tanulók közé, kifejezetten nehézfejűnek tartották. Tizenhét éves kora körül javult teljesítménye, így a VIII. gimnáziumban már csak jeles és jó jegyei voltak. Ekkor döntötte el, hogy kutatóorvos lesz. Kitüntetéssel érettségizett, majd 1911-ben a pesti Tudományegyetem Orvosi Karára iratkozott be. Még tanulmányévei alatt kitört az első világháború és behívták katonai szolgálatra.

Kétéves frontszolgálat után a háború borzalmait és értelmetlenségét látva merész és kockázatos elhatározással átlőtte karját, hogy leszereljék és hazakerülhessen. Lelepleződésekor hadbíróság elé állították volna, de végül "harctéri" sebesüléséért megkapta az Ezüst Vitézségi Érmet. Néhány hónap múlva leszerelték és folytathatta tanulmányait. Így 1917-ben - évfolyamvesztés nélkül - kapta meg orvosi diplomáját. Diplomájának megszerzése után újra behívták katonának: az olasz fronton, egy Udine közeli kórházban dolgozott. Bécsi katonaorvosi felettese az olasz hadifoglyokon gyógyszerkísérleteket akart végezni, ehhez azonban Szent-Györgyi nem volt hajlandó asszisztálni, ezért büntetésből a frontra helyezték. Szerencséjére a háborúnak három hét múlva vége lett, így 1918-ban leszerelhetett.

A frontról visszatérve 1919. január 1-jétől a pozsonyi Szent Erzsébet Tudományegyetem gyógyszertani tanszékén tanársegéd lett. Rövid ott tartózkodás után - életre szóló élményeket szerezve - távoznia kellett, mert a trianoni békeszerződés értelmében Pozsonyt Csehszlovákiához csatolták.

A következő évtized tanulmány utakkal telt. Rövid ideig Prága, majd Berlin, Hamburg, Leiden, Groningen, London és Cambridge tudományegyetemei az egyes állomások "vándorévei" alatt. Az ebben az időben rohamléptekkel előrehaladó atom- és elektronfizika, valamint a kvantummechanika nem hagyta érintetlenül a biológiát és fiziológiát sem, így figyelme egyre inkább a kémia, élettan és biokémia felé fordul. Első komolyabb tanulmánya, amely a sejtlégzés mechanizmusát írja le, felkeltette a szakma figyelmét. Ez idő tájt ádáz vita dúlt a biológiai oxidáció terén két, látszólag ellentmondó szemlélet között. A Wieland kontra Warburg vitában a hidrogén-, ill. oxigénaktiválás konfrontációjáról volt szó. Mai szemmel nézve természetesnek tűnhet fel, hogy ez a két, merőben különböző folyamat - a hidrogén és az oxigén aktiválása - ugyanazon jelenségnek a két különböző oldalról történő megközelítése. Szent-Györgyi ezt a problémát a Kolumbusz tojása feltörésének egyszeriségével oldotta meg két elméletet mintegy "összebékítve". Zseniális kísérletsorozattal igazolta az oxidáció-redukció elektronátadási folyamatát. A tápanyagok hidrogénatomjai és a molekuláris oxigén lépésről lépésre történő átalakulások sorozata útján egyesülnek. Ha ezt a láncot gátlókkal megszakítjuk, a folytonosságot alkalmasan megválasztott oxidáló vagy redukáló anyag helyreállítja.

Szent-Györgyi Albert még Cambridge-i tartózkodása alatt kémiából is megszerzi a doktorátust. 1930-ban Klebelsberg Kunó kultuszminiszter hívására hazatért Magyarországra és átvette a szegedi biokémiai tanszék vezetését. A Groningenben elkezdett, de részben már Magyarországon tisztázott sejtlégzéssel kapcsolatos kutatásai során fedezte fel, hogy a fumársav (Fumaria officinalis növényben fordul elő) katalitikus hatást fejt ki a mechanizmus egyik lépcsőjén. Ezen az úton elindulva jutott el Szent-Györgyi a C-vitamin izolálásához. Még Groningenben megfigyelte egy jellegzetes oxidációs folyamat reakciókésését, ami valamilyen redukáló anyag jelenlétére utalt. Cambridge-ben felismerte, hogy ez a redukáló anyag a mellékvesekéregben és a citrusfélékben egyaránt előfordul, de ahhoz, hogy kén szerkezetét is megvizsgálhassa, nagyon kis mennyiségben sikerült előállítania. Az is ismertté vált, hogy az emberi sejtnek szüksége van erre az anyagra, de csak a növények és az állatok tudják előállítani. Mivel "cukor jellegű" vegyület volt, Szent-Györgyi először az "ignose" (magyarul nem ismerem cukor) nevet adta neki, de a tudományos folyóirat szerkesztője, ahol ezt publikálni szerette volna, nem fogadta el, így, a hat szénatomra utaló hexuron-sav névre keresztelte. Nagyon jelentősnek bizonyult az a felismerés, hogy a szegedi zöldpaprika sokkal többet tartalmaz ebből az anyagból, mint a citrusféle gyümölcsök, így nagy mennyiségű előállítása könnyebben vált lehetővé. A korábbi grammnyi mennyiség helyett egyszeriben kilónyi állt rendelkezésre, és csakhamar bizonyossá vált, hogy gyógyítani lehet vele a skorbutot (tengerimalacokat gyógyított ki Szent-Györgyi ebből a betegségből), vagyis a hexuron-sav azonos a C-vitaminnal. Ekkor kapta végleges aszkorbin-sav elnevezését.

Forrás: mek.niif.hu

Zsigmondy Richárd

1865. április 1-jén született egy nagy múltú és neves magyar család Ausztriába szakadt sarjaként. Szülei mindketten magyarok, de neki nem volt kapcsolata a magyar kultúrával. Ezt mutatja az is, hogy amikor az 1925. évi Nobel-díjat neki ítélték "a kolloid oldatok heterogén természetének magyarázatáért, és a kutatásai során alkalmazott, a modern kolloidkémiában alapvető jelentőségű módszereiért" (az ultramikroszkóp felfedezésért), a Természettudományi Közlöny meg sem emlékezett az eseményről.

Zsigmondy kutató, kísérletező ösztöne korán megmutatkozott: már középiskolás korában kis laboratóriumot rendezett be, ahol első kísérleteit végezte. A bécsi és müncheni stúdiumok után 1889-ben doktorált szerves kémiából, majd Berlinben fizikát tanult, majd Grazban magántanár lett. 1897-ben Jénába költözött, ott is magántanári minőségben tanított, emellett a híres Schott üveggyár munkatársa lett. Ott kezdett a kolloidokkal foglalkozni, amely kutatásait később saját laboratóriumában, majd 1907-től göttingeni professzorként folytatta.

A kolloidok (az enyv görög neve után) olyan rendszerek, amelyek egyaránt eltérnek a homogénektől (pl. oldatok) és a heterogénektől (pl. keverékek) és alkotó részecskéik az 1-500 millimikron tartományba esnek. Egyszerűbb megközelítésben a kolloidok olyan "ál-oldatok", amelyekben rendkívül finom, mikroszkóppal észrevehetetlen, mégsem szűrhető szilárd részecskék vannak szuszpendálva. Zavarosak, de nem ülepíthetők, lehűtve vagy töményítve kristályok helyett kocsonyákká válnak. Kutatásuk a századfordulón igen aktuális volt, lényeges áttörés mégsem következett be. Az ilyen jellegű "rendhagyó" oldatok vizsgálatát azonban nagyban megkönnyítette a Zsigmondy és Siedentopf által 1903-ban megalkotott és Zsigmondy által 1911-ben továbbfejlesztett ultramikroszkóp. Ennek segítségével az oldatot oldalról világítják meg és a részecskékben szóródó fényt észlelik optikailag. A kolloidok jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy megismerésük nélkül nem jöhettek volna létre pehelykönnyű habanyagok, lélegző műbőrök, nagy hatású mosószerek, sűrített élelmiszer-készítmények, pillanatszáradó festékek, vízlepergető bevonatok, nagy érzékenységű fotoemulziók, diszpergált gyógyszerkészítmények, kontakt ragasztók. Az ultramikroszkóppal duplájára lehetett növelni a felbontóképességet, így megállapíthatóvá vált a kolloidtartományba eső részecskék száma, mozgása, ill. végérvényesen tisztázni lehetett, hogy a kolloidok nem valódi oldatok, hanem heterogének. Az 1925-ös kémiai Nobel-díjat Zsigmondy Richardnak ítélték oda "a kolloid oldatok heterogén természetének magyarázatáért és a kutatásai során alkalmazott módszerekért, amelyek alapvetőkké váltak a modern kolloidkémiában". Szintén az ő nevéhez fűződik az ultrafiltrációs eljárás alkalmazása, melynek során töményíteni lehet a kolloidoldatot. Megfelelő membránok áteresztik az oldószert, a kolloidrészecskéket azonban nem. Ily módon az oldat nyomásának következtében az oldószer a membránon keresztüláramlik, s a kolloidoldat töményedik. A membránok és ultraszűrők alkalmazása igen elterjedt az orvosbiológiában, ugyanis a különböző méretű részecskéket, így a baktériumokat és a vírusokat is el lehet választani egymástól vagy pedig közegüktől.

Áldozatkészségére jellemző, hogy Nobel-díja teljes összegét a háborús és inflációs évek anyagi nehézségeivel küszködő kémiai intézetének fejlesztésére fordította. 
1929. szeptember 23-án hunyt el Göttingenben. Tudományos eredményei, újszerű kutatási módszerei és gazdag életműve az egész egyetemes emberi kultúra közkincse. Nevét az utókor a Holdon az É 59⁰ K 116⁰ koordinátájú kráter elnevezésével örökítette meg.

Forrás:http://mek.niif.hu/02000/02056/html/index.htm

Bárány Róbert

A család eredetileg a burgerlandi Rohoncról származik, de Bárány Róbert már Bécsben született 1876. április 22-én, osztrák állampolgárként (noha apja csak egy évvel később kapta meg az osztrák állampolgárságot, de édesanyja az ő születésekor már osztrák állampolgár volt). Bárány Róbertet a külföldi szakirodalom osztráknak tekinti, de magyar származása kétségtelen. 

Elemi és középiskoláit Bécsben járta ki, az érettségit is itt tette le kiváló eredménnyel. Az orvosegyetemet is Bécsben végezte el, 1900-ban doktorált. Szigorló orvosként a tüdő idegi ellátásával foglalkozott. Érdeklődése kezdetben szerteágazó volt. Politzer Ádám klinikáján kezdett dolgozni, majd ugyanitt magántanár lett. Eredetileg belgyógyászati és pszichiáteri ismereteket szerzett, klinikai, majd hadikórházi orvosként orr-fül-gégészettel foglalkozott, de tanulmányozta a lőtt fejsebek gyors ellátásának kérdéseit is. Jelentősnek mondható az idült homloküreg-gyulladás gyógyítására kidolgozott műtéti eljárása. 1906-ban ismerte fel, hogy a fülészeti gyógyítások során alkalmazott fülöblítésnél az öblítővíz hőmérsékletétől függ, hogy létrejön-e szédülés és milyen irányú az azt kísérő szemmozgás. Kóros körülmények között ez az ún. Bárány-féle kalorikus reakció hiányzik. Ezzel - a belső fülben elhelyezkedő és a test egyensúlyának fenntartásában nélkülözhetetlen szerepet betöltő vesztibuláris apparátus (egyensúlyozó szerv) működésére vonatkozó igen jelentős megfigyelésen túl - egyben fontos diagnosztizáló módszerhez is jutott az orvostudomány. 

Jelentős felfedezései között tartják számon a szintén róla elnevezett Bárány-féle „félremutatási” kísérletet. E tünet a belső fül, illetve a félkörös ívjáratok megbetegedésekor vagy ingerlésekor észlelhető. Lényege: a beteg az orvos kinyújtott karjának mutatóujjához emeli saját jobb, majd bal mutatóujját, és ha a mozdulatot nem tudja becsukott szemmel megismételni (vízszintes vagy függőleges irányban eltér az iránytól, vagyis "félremutat"), akkor a kisagyban levő valamely megbetegedésre lehet következtetni.

Az első világháborúban katonaorvosként dolgozott Przemysl várában, ahol orosz hadifogságba esett. Az 1914. évi Nobel-díjat fogsága idején ítélték oda neki a vesztibuláris apparátus élet- és kórtanára vonatkozó kutatásaiért. A Nobel Bizottság közbenjárására az orosz hadvezetés engedélyezte, hogy Svédországba mehessen. 
1917-ben a svédek meghívták az uppsalai egyetem újonnan, számára létrehozott fülészeti klinikájára. Bárány Róbert elfogadta a meghívást és áttelepült Svédországba, mivel a Nobel-díjjal együtt járt a svéd állampolgárság is. 1926-tól az uppsalai egyetemen töltötte be a fülészeti klinika igazgatói állását, haláláig.
1936. április 8-án halt meg agyvérzésben. 60 éves volt. Stockholmban temették el, mivel Uppsalában nem volt zsidó temető.

Forrás: mek.niif.hu

Lénárt Fülöp

A Nobel-díjas tudós 1862. június 7-én Pozsonyban született. Ugyanitt jár iskolába, a magyar nyelvű főreál iskolában tanul. A tehetséges és szorgalmas diákra csakhamar felfigyeltek a tanárok, elsősorban Klatt Virgil, akivel később tudományos kérdésekben is együttműködött. Felsőfokú tanulmányait Budapesten kezdte, majd Berlinben és Heidelbergben fejezte be. Rövid ideig Eötvös Lóránd tanársegédje is volt, ezt követően azonban haláláig Németországban élt.
1886-ban rövid ideig még Heidelbergben dolgozott, majd a bonni egyetem professzorának, Heinrich Hertznek (1857-1894) lett az asszisztense. 
1893-ban Lénárd olyan katódsugárcsövet épített, amelynek vékony alumínium lemezből készített "ablaka" volt, azon a helyen, ahol a katódsugár eléri a cső falát. Az elektronok a Lénárd-ablakon kilépnek a szabadba, így tanulmányozásukhoz a korábbiaknál lényegesen tágabb lehetőség nyílt. Maga Lénárd elsősorban a katódsugarak abszorpcióját és ionizáló hatását vizsgálta, a Lénárd-féle katódsugárcső pedig a kísérletezők egyik leghasznosabb eszközévé vált. 1894-ben a breslaui, 1895-ben az aacheni, 1896-ban a heidelbergi, 1898-ban kieli és végül a 1907-ben a heidelbergi egyetem professzorává nevezték ki és folytatta kísérleteit. Az elektronok anyagon való áthaladásának magyarázatára kidolgozta az anyag dynamida-elméletét. E szerint az atom belsejének csak egy kis tartománya átjárhatatlan. Ezt a részt igen intenzív erőtérnek, dynamidának képzelte el. Az ő elmélete volt a Rutherford-féle atommodell alapja. Lénárd folytatta Hertz munkásságát a fényelektromos hatás vizsgálata terén is. A Magyar Tudományos Akadémia 1897-ben választotta levelező tagjává, ekkor még biztosan magyar állampolgár volt. 1901 és 1905 között minden évben javasolták a díjra, melyet 1905-ben ítélték oda a katódsugárzással kapcsolatos munkáiért. 1907-ben az Akadémia tiszteleti tagjává választotta. Köszönőlevelét "hazafias üdvözlettel" fejezi be, de ekkor már valószínűleg nem volt magyar állampolgár. 1909-ben, az egyetem Fizikai Intézetének vezetése mellett, az újonnan alapított Radiológiai Intézet igazgatását is elvállalta. Rövid ideig Eötvös Loránd tanársegédje volt, ezt követően 1931-ben nyugalomba vonult, és haláláig Németországban élt. Messelhausenben, 1947. május 20-án halt meg. 
Lénárd Fülöp a századforduló és a századelő kétségkívül egyik legjelentősebb fizikusa volt.

Forrás: mek.niif.hu