A mondatrészeket elválasztó vessző „ , ” használata

A címben említett írásjel használatáról is mint sokminden másról, a hivatalos szabály meglehetősen leegyszerűsítve és ezáltal pontatlanul fogalmaz. Ott amit írnak erről, hogy felsorolásnál minden szó közé vesszőt kell tenni, kivéve az utolsó elé, ahol a vesszőt az „és” kötőszó helyettesíti, valamint vesszőt kell tenni a kötőszavak elé (és felsorolnak párat), majd megemlítenek néhány olyan helyzetet ami kivételt jelent e szabály alól.

Ennek a szabálynak valahogy így kellene szólnia:
1. Felsorolásnál minden szó, kifejezés közé vesszőt kell tenni, kivéve az utolsó elé, ahol a vesszőt az „és” kötőszó helyettesíti,

2. A mondaton belül a mondatrészeket vesszővel választjuk el egymástól,

3. Egy-egy mondatrészben alaphelyzetben egy állítmány van,

4. Adott mondatrészben lehet több állítmány is, ha azok alá-fölé vannak rendelve egymásnak,

5. Előfordulhatnak lehet rejtett állítmányok is.

Nem egyszerű, de ez már olyan finom árnyalatait használja a nyelvünknek, ami talán a legmagasabb szintet jelenti – ha az iskolákban a magyar nyelvet tanítanák az ú.n. magyar órákon, akkor ez talán a nyolcadikos anyagban lehetne benne – és hogy megértsük ezt, ahhoz ki kell térni a szórenddel és hangsúlyokkal foglalkozó témára is. (Ezekről részletesebben például: Itt és itt.) A szórend és a hangsúlyok szabályáról most csak egy rövid gondolat: Minden mondaton vagy mondatrészen belül a legfontosabb, leghangsúlyosabb szót tesszük legelőre, majd csökkenő fontosságuk sorrendjében következnek a szavak.

A mondatrészeket elválasztó vessző használata szabályának az első pontja megegyezik a mostani hivatalos szabállyal.
A második  és harmadik pontja: A mondatrészeket vesszővel választjuk el, és egy mondatrészben általában egy állítmány van, például:

„Azon gondolkoztam, hogy holnap elmegyek anyámékhoz.”

Tiszta, egyértelmű, a mondat mindkét részében egy-egy állítmány van, és ez így két egymás mellé rendelt mondatrész. Azonban ha a kettő közé nem teszek vesszőt, akkor egy mondatrészben több állítmány lesz (negyedik pont),

„Azon gondolkoztam hogy holnap elmegyek anyámékhoz.”

Amivel a két állítmány egy mondatrészbe kerül, ezzel az előrébb álló „gondolkoztam” állítmányt az „elmegyek” fölé helyezem, tehát hangsúlyosabbá teszem. A két mondatrész eggyé válik, amivel a második ige hangsúlya csökkenni fog.
Ábrában valahogy így fest a különbség:

E szabályrendszer megértéséhez látni kell azt is, amit az ötödik pont ír: Nyelvünkben sokszor előfordulnak rejtett állítmányok is, azaz amikor nem szükséges azt kimondanunk, mert az a szövegkörnyezetből logikusan következik. Ennek tipikus példája, hogy egyes szám harmadik személyben (jelenidejű általános állításkor) nem használjuk a „van” létigét, például „kék (van) az ég”, vagy „finom (van) ez az étel”, tehát nem látszik az állítmány de mégis ott van.

Nem egyszerű, és ez már egy nagyon árnyalat hangsúlyozása a mondanivalónknak, és ezt csak akkor lehetne tanítani az iskolákban, ha úgy egyébként a nyelvünket is valóban tanítanák, hiszen ez csak a magyar nyelv teljes szabályrendszerének a megtanítása mellett válik érthetővé, de talán az biztató a jövőre nézve, hogy beszélt nyelvünkben ezeket a szabályokat sokan még használjuk öntudatlanul. Ha megfigyeljük, sokszor észre lehet venni, hogy „a beszélt nyelvünkben nem mindig teszünk vesszőt” a kötőszavak elé, így árnyalva a hangsúlyokat.

Eszerint a szabály szerint mikor teszek vesszőt egy-egy kötőszó elé vagy két mondatrész közé, sőtmitöbb mikor teszek a vessző helyett pontot vagy pontosvesszőt?
Amikor és ahogyan akarom, amikor a hangsúlyozás azt kívánja, és ez a szabály így felülír olyan hivatalos „igazságokat” is, mint például hogy „de”-vel, „és”-sel nem kezdünk mondatot. De kezdhetünk. Vagy hogy az „és” elé nem tehetnénk vesszőt – ez csak a felsorolásoknál igaz – mivel más esetben is hangsúlyozás kérdése az „és” előtt a vessző esetleges használata.

Ha nem teszek vesszőt, azzal a második rész az első alá rendelődik:

„Nem megy el hozzá de szereti.”

Ha teszek vesszőt akkor a második egy enyhe hangsúlyemelést kap:

„Nem megy el hozzá, de szereti.”

Ha pontot teszek, akkor viszont a második részt önálló mondattá téve az erős hangsúlyt kap:

„Nem megy el hozzá. De szereti.”

És ha pontosvesszőt teszek, az a második rész hangsúlyában a pont és a vessző között van:

„Nem megy el hozzá; de szereti.”

Ábrában jól láthatóak a hangsúly különbségek: 

Nyelvünk egészen más szabályrendszerre épül, mint más nyelvek, ezért megtanulni is másképp kell. Mi, akik magyarnak születtünk, akiknek ez a nyelv adatott meg anyanyelvként, mi ezt – mondhatjuk stílszerűen – az anyatejjel szívjuk magunkba, az egészet sokszor teljesen tudattalanul, ösztönből használjuk, és a nyelvtanóráknak a feladata, mindennek a tudatossá tétele kellene hogy legyen. Megmutatva az összefüggéseit, a nyelvünk építőelemeit, és rávilágítva a szépségeire, minden gyereknek ez lenne a kedvenc tantárgya, és boldog lenne hogy magyarnak születhetett. Akiket pedig a sors később sodort felénk, és az élet úgy hozta hogy tanulják meg ezt a nyelvet, ők ezt nem tanulhatják meg úgy mint mást, bemagolva, pontról-pontra átvéve, hanem a logikáját kell megérezniük. Persze mindenki úgy kezdi el tanulni mint más nyelveket, de valójában akkor fognak gyorsan haladni a tanulással, ha a nyelvünk logikáját, rendszerét, ritmusát, dallamát értik meg.