Miért nehéz a külföldieknek megtanulni a magyar nyelvet?

Mert... mert... sorolhatnánk az okokat és sorolni is fogom, hogy nyelvünk mennyi mindenben más mint más nyelvek, de ez a bejegyzés sokkal inkább arról fog szólni, hogy mi magyarok, akiknek ez a nyelv adatott meg anyanyelvként, mennyire mást kaptunk ezáltal mint mások. Miért nehéz a magyar nyelvet megtanulniuk másoknak? Mert egészen más mint más nyelvek...

- Mert a magyarban van külön határozott- és határozatlan igeragozás, amit más nyelvek leginkább csak a különböző névelők használatával oldanak meg,

- Mert a magyarban vannak igekötők, amik más nyelvekben nincsenek vagy csak erre némileg hasonlító és sokkal egyszerűbb formában,

- És mert ezekkel az igekötőkkel nem csak a cselekvés, történés irányát vagy módját mutatjuk meg, hanem ezzel az igék befejezettségét is kifejezzük,

- És mert egyik-másik igekötős ige önálló életre kelt, ami ma már nyomokban se mutatja az eredeti jelentését,

- És bár van az igekötőkről szóló szabály, de vannak igekötők amik mutatószóként is működhetnek (például az „ide” vagy „oda”) amikor már nem az igekötőkről szóló szabály vonatkozik rájuk, azaz bár ha az a szó az ige előtt van, azonban azokat mégis külön kell írni.

„Ideteszem a könyveket” – így igekötőként, mint befejezett jelen,

„Ide teszem a könyveket” – mutatószóként, folyamatos jelenben,

de jól mutatja ezt a szabályt az a példa, ha azt mondom: „Ide leteszem a könyveket”, ahol az „ide” mutatószó, a „le” meg igekötő.

- Mert a magyarban a szórendnek különös szabálya van; amíg más nyelvekben ez meglehetősen kötött, addig a magyarban ennek a legfontosabb szabálya az, hogy egy-egy mondaton vagy mondatrészen belül a leghangsúlyosabb szó kerül előre, majd csökkenő „fontossági” sorrendben a többi. Mert ugye mást mondok, ha azt mondom:

„Beviszem a bőröndöket a házba”, vagy ha

„a házba viszem be a bőröndöket”, vagy esetleg

„a bőröndöket viszem be a házba.”

A mondatok hallatán, ugyanannak a képnek, különböző hangsúlyai villannak be nekünk és ezekre a finom színezésekre csak a magyar nyelv képes.

- Mert ez a szórend szabály az ige és igekötők kapcsolatában is megtalálható és bár csak árnyalatnyi a különbség, de mégis mást jelent ha azt mondom, hogy

„a házba viszem be a bőröndöket” vagy hogy

„a házba beviszem a bőröndöket”.

Mindkét esetben befejezettségről van szó, azaz hogy ezt csinálom és be is fogom fejezni, azonban az előbbiben a cselekvés a hangsúlyos, utóbbiban meg maga a befejezettség.

- Mert a magyarban a tárgynak van külön ragja, ami által azt tehetjük akár a mondat elejére is, kihangsúlyozva azt.

„A bőröndöket beviszem a házba”

ami máris logikusan kapcsolódik a szórend szabályához.

- Mert a magyarban létezik a hangsúlyos tárgyas ragozás, amiben „én téged és titeket”, és így egyetlen szóval el tudjuk mondani például azt is hogy „szeretlek”. Mert szereteM a spenótot, szereteK főzni, de szeretLEK téged, titeket.

- Melyik nyelv abc-jében van 44 betű, ami több mint a legtöbb nyelvben (bár én személy szerint a q, w, x betűket nem tekintem a magyar ábécé részének),

- Vagy melyik nyelv használ 37 jól megkülönböztethető hangot (ha a zárt ë-t, az ly-t és a le nem írt j-t – például fi(j)ú, di(j)ó) – külön hangnak tekintem, viszont az i-í, o-ó, ö-ő, u-ú és ü-ű hangpárok nem tekinthetőek külön hangoknak).

- Mert a magyar nyelvben vannak hangsúlyos irányok, mint például emerre vagy amott, amivel mi egyetlen szóval képesek vagyunk kifejezni azt, amit más nyelvek csak hosszú körmondattal tudnak elmagyarázni.

- Mert a magyarban létezik külön ragozása a felszólító módnak, a „j” betű, míg más nyelvek ezt leginkább a főnévi igenévvel teszik meg, ugyanis a magyar emberben van annyi tisztesség, hogy ha úgy érzi akkor képes önmagát is felszólítani.

- Mert a magyarban mi állandóan képzettársítunk és képekben beszélünk, ami persze más nyelvekben is előfordul, de ez nálunk az alap és erre most példaként tengernyi példát felsorolhatnék. „Tengernyi”… ugye, ez is egy kép... :-)

- Mert mi a párosszervekről egyes számban beszélünk, azaz akinek levágják az egyik lábát az féllábú, ha csak az egyik szemével lát akkor az félszemű. Ha belegondolunk, ez teljesen logikus, mert az ember normálisan akkor lát, akkor hall térben azaz 3D-ben, ha mind a két szemével lát vagy mindkét füle egészséges, na meg akkor tud állni, menni, ha mind a két lába megvan; valójában ezért a két szem a szem, a két láb a láb...

- Mert a magyarban a magánhangzók szinte csak a beszélt szöveg színezésére szolgálnak, hogy az szebb, dallamosabb legyen, hiszen

„hu kucsárőlöm i mugenhüngzükit, ikkur us orthitú omet mindek”.

Ahol ez kivétel, az az „i” betű kétszer, az egyik a birtokos többesszám (lányai, munkái) és a másik amikor a főnévből csinálunk melléknevet (mint például fali, utcai, városi) de ezek az „i” betűk is kicserélhetőek más magánhangzóra, úgy is érthető lesz.

- Mogcsunilted o hozu foludetit?

- Müg, ez oskiluo ibadszonatbin.

- És ugyanígy a magánhangzók adta dallamosságért használjuk nyelvünkben a magas/mély/vegyes hangrend szerinti szóképzést is.

- Mert a magyarban ott van a „hasonulás szabálya”, ami már a beszélt nyelv adta logika műve, mert például könnyebb kimondani hogy „villamossal” mint „villamosval”, vagy „vonattal” mint „vonatval”.

- Mert a magyarban nincs különbség ő és ő, azaz nő és férfi között,

- Mert amíg sok más nyelv elöljárókat használ, addig a magyar ragoz, toldalékol, a szavakat rendszerint a végükön tovább építve,

- És így a magyar a szavakat mint bokrokat épít fel, és egy-egy szóbokor állhat akár többszáz szóból is.

- Mert a magyar nyelv szókincse végtelen, bárki bármikor képes új szót, kifejezést alkotni. Valaki valami logikus képet ír le vagy olyan, addig nem használt képzettársítást használ, amit addig előtte soha senki és ezt olyan helyzetben vagy szövegkörnyezetben használja, hogy az gyökeret ver és mások is elkezdik használni.

Egyszer valakinek jött a kép, amikor talán nem nagyon volt dolga: „Mindenki a köldökét nézi” – mondta. Tökéletes kép, ami aztán életre kelt és ma már sokan mondják így, amikor arról beszélnek hogy épp semmi dolguk.

Emiatt a magyarban a szókincs végtelen, nap mint nap újabb kifejezések és képszavak születnek és ezért aztán a szinonimák tára is végtelen.

- Mert a magyar számtalan sok szavában az ősi tudást rejti, hiszen még melyik nyelvben szív a szív, azaz hogy mi tudjuk, a szív szívja és pumpálja a vért, vagy melyik nyelvben fel+hő a felhő, mert mi tudjuk hogy hogyan születnek a felhők, vagy egy hónap azaz „holdnap” az egy hónap, mert a Hold egy hónap alatt megy körbe, vagy amikor valamit elfelejtünk, akkor azt „fel” és „ejtjük”, azaz ejteni annyi mint akaratunk ellenére elengedni és azért fel mert felfelé ejtjük, fel az akashába, a mindentudás tárházába, ami aztán később jó esetben újra eszünkbe jut, azaz ugyanígy akarattalanul onnan a fejünkbe visszajut, és ugyanígy amikor valamit ki- vagy feltalálunk, az is már ott volt és csak egyszerűen megtaláltuk. Ugye milyen bölcsességet rejtenek szavaink?

- Mert a magyar nyelv színezőpalettája a képzők, amik közül egyikhez-másikhoz lehet valamiféle nyelvtani szabályt megfogalmazni, hogy amikor használjuk azt, milyen szót mivé alakít át, de a többségéhez szabály sincs, az csupán egy érzést, hangulatot ad annak a szónak.

Például a „-ság-ség”, „-andó-endő, -ás-és vagy az „-ó-ő” képzők feladata jól megfogalmazható, de vannak olyanok, amikhez csak igen nyakatekert nyelvtani meghatározást lehetne kitalálni, mint például: „-antyú-entyű”, „-ály-ély”, „-vány-vény” vagy -lag-leg.

Fogantyú, billentyű, kallantyú, szerkentyű, bizgenytyű, uszály, osztály, szabály, személy, veszély, szabvány, emelvény, állítólag, viszonylag, főleg, mellesleg.

- És megint a szókincsünk, ha valaki egy új szót, kifejezést alkot egy addig nem használt képzővel összekapcsolva, és azt olyan helyzetben és szövegkörnyezetben alkalmazza, ahol az táptalajra talál, akkor az az új szó életre kel és önálló szóként él tovább. „Gurulantyú, altantyú, gyalogvány, fekvény…” itt és most értelmetlennek tűnnek, de értitek hogy miről beszélek.

- Mert a magyar a többesszámot csak az általános többesnél használja, hiszen úgy általában asztalok és székek, de három asztal meg sok szék, …és ha belegondolunk, tulajdonképpen ez is teljesen logikus: Miért használjunk többesszámot, miért mondjuk hogy „három asztalok” vagy „sok székek”, ha anélkül is tudható hogy az több?

És igen, mert a magyar nyelvet praktikusan használjuk, ha valamire nincs szükség, mert az a szövegkörnyezetből logikusan következik, azt miért mondanánk ki.

- Mint például bár a magyarban 20 igeidő van, de a jövő idők helyett a jelent használjuk, ha a szövegből logikusan következik hogy az a jövőben fog megtörténni. „Holnap megyünk mamához, délután háromkor indul a vonat.” Jelen időben mondom, mert miért kellene a jövőidővel túlkomplikálni, hiszen a holnapról tudható hogy az a jövőben van, és a szövegkörnyezetből az is logikusan következik, hogy a vonat indulásának az időpontja is a holnap délutánra vonatkozik.

- De ugyanígy a logikai összefüggések miatt a magyar nyelvben tipikus a csonkolt fogalmazás, mert miért beszéljünk feleslegesen…

- Hova mész? 

- Vásárolni.

- Hova?

- Csak ide.

- Tegnap este?

- Láttam.

A „hova mész” kérdésre miért kellene bővebben kifejteni hogy hova megyek, ha az tudható hogy a válasz arra vonatkozik? „Hova mész?” „Vásárolni.” Igen, mi tudjuk hogy erre a kérdésre a válaszom saját magamra vonatkozik: Nem kell feleslegesen csacsogni hogy „én megyek vásárolni”. „Hova?” …ugyanígy és azért a „csak ide” a válasz, mert arról a kérdező tudja hogy sokszor csak ide a sarokra szoktam kiszaladni, venni ezt-azt. „Tegnap este?” – csak ennyit kérdez, mert ő tudja hogy a kedvenc csapatom játszott, én meg tudom hogy ő tudja ezt, ezért elég ha csak ennyit mondok: „Láttam”. Mert ő tudja, hogy én tudom, hogy ő tudja…

- És ugyanígy nem használjuk a „lenni” ige E/3 formáját sem (van), ha arról általában beszélünk, hiszen tudjuk, hogy akkor arról beszélünk, hogy az „van”.

„Kék (van) az ég”, „zöld (van) a fű”, „jó (van) az idő”.

Mert a magyarban, mert a magyarban… látható hogy nyelvünkben számtalan sok olyan szabály van, amik más nyelvekben nem vagy esetleg csak részben vannak meg és mert szókincsünkben ott rejtőzik a logika és az ősiség, és amikor egy idegen ráérez hogy valamiért tetszik neki ez a nyelv, valami megfogta és azt érzi hogy ő ezt meg akarja tanulni, akkor mindezeknek a megértéséhez sokkal inkább a megérzés szükséges;

hogy megtanulja nyelvünket, ahhoz előbb azt meg kell értenie a működését, de hogy értse azt ahhoz éreznie kell és ha érzi akkor könnyen megérti a nyelvünket, és ha megértette azt, akkor már érti a gondolkozásunkat is.

És amikor…

…és amikor valaki megtanulta írni és olvasni nyelvünket, akkor még hátravan a beszéd, mert bár azt mondjuk hogy a magyarban minden betűhöz megvan a megfelelő hozzátartozó hang, hiszen az „a” az a, az „á” az á, a „b” az b… azonban, na de mégis…

„biciklizik” – írjuk – de „biciglizik” – mondjuk, az „adjál” az „aggyál”, a mosdó az kimondva „mozsdó”, az „anyja” az „annya”, a dió az „dijó”, az „azt se tudja” az „aszse tuggya”, a „húzd” az „húszd” az egyébként meg kimondva „egyépként”, „vagy ha szeretsz” így van helyesen leírva, de már „vatyha szerecc” kimondva. Miért? – írjuk helyesen, de ez kimondva néha „miért”, máskor meg „mért”, a „mit csinálsz” meg kimondva már „miccsinálsz” és sorolhatnám ezeket is az idők végezetéig.

De ebben is van logika, ez a beszéd logikája, mert ha valamit képtelenség lenne kimondani, ha lehetetlen azt a két hangot egymás után kiejteni vagy csak egyszerűen másképpen könnyebb, akkor azt úgy mondjuk ki, pontos hangtani összefüggés szabályokkal, milyen hang után melyik másik betű milyen hanggá válik és ebben nincsenek kivételek vagy rendhagyóságok. A beszélt magyar nyelv, egy még magasabb szintje az amúgy is magasszintű írt-olvasott magyar nyelvnek.