Az igekötőkről szóló hivatalos szabály két pontatlansága 1.

Nyelvünk hivatalos szabályaiban nagyon sok értelmetlen és félrevezető elem és magyarázat van. Ezeknek az oka leginkább az, hogy a magyar nyelvre az indogermán nyelvek szabályrendszerét próbálják ráerőltetni, ami viszont torz magyarázatokat eredményez, valamint egy-egy szabályt részletesebben kellene elmagyaráznia. Véleményem szerint nyelvünket csak önmagában, minden más nyelv szabályaitól függetlenül lehet értelmezni.

Az igekötőkkel kapcsolatos egyik hiba a hivatalos szabályban az, hogy az nagyon leegyszerűsítve azt mondja, hogy

ha az igekötő az ige előtt áll akkor azokat egybe kell írni, ha utána akkor külön, valamint ha a kettő között egy harmadik szó van, akkor mind a hármat külön kell írni.

Önmagában ez így igaz, csakhogy vannak olyan igekötőink – legjellemzőbben ezek az ide és az oda, de bizonyos helyzetekben néhány más igekötőt is használhatunk így – amik bár az ige elé kerülnek, de azt az igétől mégis külön kell írni. Ez azokban az esetekben fordul elő, ha azt a szót (tehát ide és oda) nem igekötőként, hanem mutatószóként használjuk.

Ha azt írom: „Ideteszem a könyvet”, akkor az „ide” szót mint igekötőt használom, és az igekötővel a cselekvés befejezettségére utalok, tehát ezzel azt mondom hogy ez egy befejezett cselekvés, ha viszont külön írom, „ide teszem a könyvet” akkor az „ide” szónak mutatószó szerepe van, mert ezzel nem a befejezettségre utalok, hanem csak a cselekvés irányára. A legjobban akkor érezhető e két megfogalmazás közötti árnyalatnyi különbség, ha a „teszem” igét egy másik igekötővel teszem befejezetté, például így: „Ide leteszem a könyvet”, ebben az esetben tisztán látható az „ide” szó mutatószó szerepe.