Miért nem tanítják az iskoláinkban a magyar nyelvet? (Szerintem)

Tudom, erre a kérdésre sok magyartanár horkan fel, hogy „ez micsoda arcátlanság, mert mi tanítjuk”, azonban én azt gondolom hogy ami magyar nyelv tanításaként folyik az iskolákban, az nem a nyelvünk tanítása. Szerintem. Mert ha valóban a magyar nyelvet tanítanák, akkor ez a gyerekek körében nem a legutáltabb, hanem a legkedveltebb tantárgy lenne…
Az iskolai oktatásban egyrészt az indogermán nyelvek szabályrendszerét akarják ráhúzni nyelvünkre, ami értelmetlen és torz képet mutat, mert a nyelvünk egészen más logika szerint épül fel, másrészt meg amikben nyelvünk eltér azoktól (és sokmindenben eltér) azokat mind mint hiba, hiányosság vagy fogyatékosságként említi meg, valamint ami különlegességei és erényei vannak, azokat ugyanígy hibának akarja láttatni, vagy csak egyszerűen szó nélkül átlép felettük. „Mit érek én, ha az anyanyelvem ennyire satnya?” – érlelődik meg a gyerekben a kérdés. Mennyire más lenne, ha a gyerek a valóságot látná, azaz hogy az anyanyelvének a gyökerei a többtízezer éves múlt távolába mutatnak.
A valóság a hivatalos állásponttal szemben az, hogy a nyelvünknek pontosan a rendszere, logikája az, ami megmutatja hogy ez egy különleges nyelv, olyan tulajdonságokkal amiket nem lehetett mesterségesen megcsinálni és amiknek a kialakulásához idő, nagyon sok idő kellett. Ilyen szabályrendszert nem lehet kitalálni, ha a nyelvünk egy fiatal, mesterségesen „gyártott” nyelv lenne, akkor a szabályrendszere egy másik nyelv alapjaira lenne építve – a nyelvet megalkotók anyanyelvére – azonban más ilyen nyelv nincs, ha meg különböző nyelvekből tákolódott volna össze és így lenne fiatal nyelv, akkor folyamatosan változna, alakulna még, és végtelen módon leegyszerűsödött volna.

Az igeidőkre az oktatás azt mondja, hogy a magyar nyelvben csak három igeidő van, tehát így hogy „csak”, és ilyenkor a hangsúlyban is meg a gondolat folytatásában is benne van, hogy bezzeg más nyelvekben meg tizenkettő meg akárhány, mindegy mennyi de több, sugallva nyelvünk fogyatékosságát. Aztán az ember amikor elkezd más nyelveket tanulni, ott azt hallja hogy abban a nyelvben például van jelen és folyamatos jelen, múlt, régmúlt meg befejezett múlt, amin elgondolkodik, hogy abban a nyelvben mint külön igeidőket megkülönböztetnek például jelent és folyamatos jelent, bár mind a kettő a jelenben történik, akkor eszerint a logika szerint a magyarban is egy-egy időn belül meg tudunk különböztetni befejezettet és befejezetlent vagy határozottat és határozatlant, ami mindjárt négy-négy múlt-, jelen- és jövőidőt jelent, és ha így nézzük, akkor a magyarban a hivatalosan elfogadott hárommal szemben húsz igeidő van. Erről már többször írtam itt. Egyébként teljesen mindegy, egy nyelv attól nem lesz több vagy kevesebb hogy hány igeidőt használ, ez csupán arra jó, hogy a „csak” három igeidő kihangsúlyozásával is a magyar nyelvet kevesebbre tartsák.

Az iskolákban valahogy úgy tanítják (visszaemlékezve a régmúlt iskolás emlékeire) hogy a magyar nyelvben nincs külön ragozása a befejezett igéknek, hanem azt az igekötőkkel fejezzük ki, de ez is így csúsztatás, és azt a benyomást kelti hogy a magyar nyelv annyira szegényes, hogy ilyen pótmegoldásokhoz kell folyamodnunk. Holott – szerintem – a pontos megfogalmazás ez lenne: „A magyar nyelv az ige befejezettségét az igekötők használatával fejezi ki, ami nem csak a befejezettséget mutatja, hanem emellett megmutatja a cselekvés és történés irányát vagy módját is. Azonban az igekötős igék néha teljesen önálló életre kelnek, mert sok igekötős igének van egy vagy több, esetleg egészen más jelentése is, amik az eredeti jelentéssel néha csak több lépcsős képzettársítással kapcsolhatóak össze, de van amikor már ez a kapcsolat sem található meg, és az az igekötős ige mint befejezett ige, önálló szóként működik.
Tehát alapesetben egyetlen igekötővel, nem csak azt mondjuk el hogy valami befejezetté válik, hanem azt is hogy hogyan, miként történik ez meg, erről régebbi bejegyzéseim itt találhatóak, valamint lehet annak az igekötős igének olyan önálló jelentése is ami logikailag következhet az alapszóból, illetve ami már sehogyan sem kapcsolódik a szó eredeti jelentéséhez. Például „bejön a számítása”, amikor a „bejön” szó kap egészen más, az eredeti jelentéssel nehezen összekapcsolható tartalmat, „kijön a szomszédjával, ahol a „kijön” jelentheti azt is hogy kijön vele az utcára, meg azt is hogy jóban van vele, vagy a „hozzáfog” ige, aminek szintén van egy szószerinti jelentése, valamit valamihez hozzáfog, vagy a másik jelentése is, azaz hogy elkezd valamit csinálni. Az igekötő mint olyan, szintén nyelvünk sajátossága, amit nem emel ki az oktatás mint különlegesség.

Más nyelvek sokkal szigorúbb szórendet használnak, a magyarra meg a hivatalos álláspont azt mondja: „A szórend a magyar nyelvben kötetlen.” Ezzel szemben nekem az a meglátásom, hogy a magyarban a szórendnek van egy, de nagyon szigorú szabálya, miszerint: „A mondaton vagy mondatrészen belül a szórendet a szavak fontossága határozza meg, legelöl áll az a szó vagy szókapcsolat ami a legfontosabb, majd a többi szó fontosságuk csökkenő sorrendjében kerül bele a mondatba.” (Zárójelben megjegyzem: Ha a szórendünk valóban kötetlen lenne, akkor bármilyen sorrendben következhetnének a szavaink, ami ugye butaság.)
A szórendről megtalálható bejegyzéseim itt találhatóak meg. Például más a hangsúly, mást mondok vele, ha azt mondom hogy „a könyv az asztalon van” vagy „az asztalon a könyv van”, és ugyanez a hangsúlyosság határozza meg ha az igekötőt az ige elé vagy után teszem, „először a matek leckét megcsinálom” vagy „először a matekleckét csinálom meg” – mondja a gyerek. Jól érezhető a különbség, az igekötő helyének a szempontjából első esetben a gyereknek az a fontosabb mondanivalója ezzel hogy megcsinálja, tehát be fogja fejezni, a másodikban pedig maga a folyamat, hogy csinálni fogja amellett hogy be is fejezi. A magyarban mindezeket a finom árnyalatnyi különbségeket, egy-egy szóval, hanggal, vagy a sorrend megváltoztatásával fejezzük ki, míg más nyelvekben ezekhez hosszú magyarázatokra vagy a mondaton belüli hangsúlyozásra van szükség.

A magyarban sok nyelvvel ellentétben a tárgynak is van ragja, a „t” hang, ami egy nagyon fontos eleme a nyelvünknek. A hivatalos álláspont azt mondja, hogy egyes szám első és második személyben a tárgy lehet rejtett tárgy, azaz hogy ott nem fontos használni, azonban erről azt gondolom hogy ez a jelenség nem más mint nyelvünk elbutulása, mert én már minden személyben hallottam-olvastam, ahol elhagyták a tárgyragot. Nem írok ide példákat, borzasztó, mindenki el tudja képzelni, és ha figyelünk, megláthatjuk hogy sajnos milyen sokan és sokszor hagyják el a tárgyragokat, hétköznapi emberek és közszereplők egyaránt, ami nem jó, és a tanároknak lenne a felelőssége hogy a gyereket a tárgyrag használatára szoktassák. A tárgy ragjának a fontosságát a szórend használata is mutatja, mert attól hogy a tárgynak ragja van, azt a mondat elejére téve hangsúlyossá tudom tenni: „Az autómat viszi a szervízbe.” Miért lenne rá szükség ha egyszer anélkül is érthető? – kérdezik sokan. Na igen, az angol is érthető ha azt mondom hogy „ő visz autó szervizbe”…

Nyelvünkben minden, a mondanivalót változtatni képes dolognak van egy hangmegfelelője, amik a szótövekre épülve alakítják a mondanivalónkat. Néhány példa:
- Vannak a végtelen számú képzőink, amik külön bejegyzést érdemelnek,
- A tárgyeset hangja a „t”,
- A felszólítómódé a „j” (de ebben van a legtöbb hasonulás és rendhagyóvá válás, talán a j betű lágysága miatt, és ezért a j sokszor az utolsó mássalhangzó megduplázódásává válik. Vigyázz, fussatok!)
- A többesszámé „k”, birtokviszonyban „i”,
- A múlt időé „t” vagy „tt”,
- És minden személynek megvan a maga hangja, mert
egyes szám első személynek a hangja az „m”, például viszeM, nekeM, hoztaM (ebben már a múlT idő „t” betűjével), enyéM,
ha az „m” betűt kicserélem „d”-re, akkor az már egyes szám második személy, mert viszeD, nekeD, hoztaD, tieD,
az egyes szám harmadik személynek nincs saját hangja, képzőhang nélkül őróla beszélünk,
többes szám első személy hangja az „nk”, benne a többes szám „k” hangjával, mert mieNK, nézüNK, láttuNK, hozzáNK,
a többes szám második személy hangja a „tk”, de hogy könnyebben ki lehessen mondani: „tok”, „tek”, „tök”, tieTEK, játszoTOK, öltözTÖK, tőleTEK,
és végül a többesszám harmadik személy szintén saját hang nélküli, csupán a többes szám „k” hangját használjuk, nekiK, hoztáK, övéK, visziK.
Nem véletlen, hogy a kisgyerekek amikor egy-két évesen tanulják nyelvünket, sokszor mondják például hogy „tieD és tieM, mert logikusan gondolkoznak, a rendhagyóságokat később tanulják meg.

A minket körülvevő népek nyelveiben az elöljárók az általánosak, mi ezzel szemben ragozunk és toldalékokkal képezzük a szavainkat, amit a hivatalos oktatás mint egy rossz tulajdonságot említ, amitől a nyelvünk csak nehezebb. Azt gondolom, hogy a magyar is nagyon régen az elöljárókat használta, aminek a nyomai ma is megtalálhatóak a nyelvünkben, HOZzám, TŐLed, NEKünk… és ezekben a szavakban is ott vannak a személyek hangjai, „m”, „d”, stb, aztán egyszer ez megfordult, talán mert így ragozva a szavakat hosszabban lehet felépíteni.

Jól látható, hogy nyelvünknek rendkívül sok olyan tulajdonsága van, amire más nyelvek nem vagy csak korlátozottan képesek, és ha valaki józan ésszel gondolja végig, ezeket nem lehetett mesterségesen megcsinálni, mert csak olyan nyelvtani szabályokat lehet egy kitalált nyelvbe beletenni, amiket más nyelvekből is ismernek, és más-más nyelvek különböző szabályait nem lehet egy nyelvbe összegyúrni, mert azok ennyire tökéletesen nem illenének össze. Ugyanígy nyelvünk ősiségét mutatja az is, hogy a magyar nyelv alap szókincsének körülbelül kétharmada megegyezik az ősnyelv szókincsével (ezt nem magyar nyelvkutatok állapították meg) majd a türk nyelvek következnek 25%-kal, és más nyelvekben ez csak 4-5%. No persze a hivatalos álláspont ebben az, hogy ez azért lehet 65-67%, mert összeszedtük más nyelvekből, és ennek a magyarázatnak a bugyutasága pontosan mutatja, hogy ez a magyar nyelvről meglévő hivatalos álláspont mennyire gyenge lábakon áll és milyen nagy mértékben rosszindulatú. Mert ha ez igaz lenne akkor megkérdezném, hogy ugyan hogyan szedtük össze? Talán őseink olyan nagytudású emberek voltak, akik ismerték ezt az ősi nyelvet, mert tudniuk kellett volna hogy melyik nyelvből milyen szavakat vegyenek át, aztán ezeket a szavakat a sok magyar mind elkezdte használni, a régi szavak meg nyomtalanul eltűntek a szókincsünkből is, és semmi emlék sem maradt utánuk? Az hogy ennek az ősi nyelvnek a szavait összeszedtük volna más nyelvekből, úgy ahogy van hülyeség, mert odáig rendben van hogy eleink nagyon nagy tudásúak voltak, és ha az iskolákban valóban a magyar nyelvet tanítanák, akkor ez a gyerekeknek is teljesen nyilvánvaló lenne, hiszen egy-egy szavunk is mutatja ezt az ősi tudást. Erre csak pár példa: Melyik nyelvben még FELHŐ a felhő, ami úgy lesz hogy FELszáll a HŐ, a SZÍVről is tudták őseink hogy az a vért SZÍVja és pumpálja, a hónap szavunk eredetileg HOLDNAP, mert a Hold egy HOLDNAP alatt kerülte meg a Földet; csak aztán a 13-ból 12-t csináltak. De ezek is csak példák, mert ezt az ősi tudást számtalan kifejezésünk rejti magában, amire persze elleneink azt mondják hogy ezek csak mind-mind véletlenek, nem baj, ők csak higgyék ezt, egyelőre elég ha mi tudjuk nyelvünkről és így magunkról az igazságot.

És most minden gondolatot azzal kezdhetnék, …és még melyik másik nyelvben…”
Ugyanaz a szótöve a NEMZeni és a NEMZet szónak?
Hol KEL a Nap KELeten, DÉLben van DÉL felé, NYUGszik le NYUGaton, és ÉjSZAKa van ÉSZAK felé? Hol nevezik még a fehér hajat ŐSZnek? Micsoda gyönyörű kép ez!
Az ember szinte bármilyen szóból indul ki, kezdi el keresni, figyelni annak a szónak a tövét vagy gyökerét, sok-sok képekben beszélő szóra fog rálelni, és a nyelvünk meg fog neki tetszeni, akár ANYAnyelvként kapta ezt a TEREMTőtől, akár csak TANulta, mert őt az élet felénk sodorta, és LELKesedni fog érte, mert a nyelvünk, gondolkozásunk és hitvilágunk LÉLEKközpontú. Számunkra az ember önmaga a LÉLEK, míg például az angolban az ember a test, „somebody, anybody, everybody”, body=test, amíg nekik az ember mindig test, addig a magyar azt mondja: „Ennek a városnak a LÉLEKszáma ennyi” és így már érhetjük hogy mit is jelentenek olyan szavak, mint például LELKes, LELKiismeretes, LÉLEKjelenlét, vagy LELKetlenül és LÉLEKvesztő. A SZEM a LÉLEK tükre – tudjuk – és a magyar amikor emberekről beszél, akkor SZEMélyekről beszél”.
Milyen sokatmondó, hogy szerintünk aki PAZAR életet él az PAZARol, és hogy nálunk a SZENVEDély és a SZENVEDés valahol ugyanott találkozik egymással, mint a zsenialitás az őrülettel. KÍVÁNcsi és KÍVÁNság, ugyanaz a szótő, hiszen az ember mind a kettőt KÍVÁNja, ha meg a SZERETkezést KÍVÁNja, a végén jó esetben ki fog ELÉGülni, és milyen szépen írja le ezt a nyelvünk: SZERELMESkedni, SZERETkezni, na meg hol van még két külön szó ezekre, hogy SZERETET és SZERELEM?

- Melyik nyelv abc-jében van még 44 betű (nem sokban, bár én személy szerint a dzs, q, w betűket nem tekintem a magyar ábécé részének) vagy melyik nyelv használ 40 hangot, vagy 42-t, vagy 43-at, ha a zárt ë-t, az ly-t és a le nem írt j-t – például fi(j)ú, di(j)ó) – külön hangnak tekintem,
- melyik nyelvben vannak még igekötők,
- melyik nyelv képes a szórenddel hangsúlyozni,
- melyik nyelvben létezik még határozott- és határozatlan igeragozás,
- melyik nyelvben van a tárgynak is ragja,
- melyik nyelv használja még a mély-magas-vegyes hangrendet, ami a logikus szóalkotásnak egy másik oldala, és amivel a nyelv sokkal dallamosabbá válik,
- melyik nyelvben vannak hangsúlyos irányok, mint például emerre, amott,
- melyik nyelvben van a felszólító módnak önálló és teljes ragozása, és így melyik nyelv képes egyes- és többes szám első személyben is felszólítani? Mert a magyarban van annyi tisztesség, hogy ha úgy kell lennie, akkor képes önmagát is felszólítani.

Az igeidők, igekötők, a tárgyeset ragja, ragozó nyelv, hangokból végtelen hosszúra felépíthető szavak, és a szórenddel meg az igekötőkkel a mondatokat a legfinomabban árnyalhatjuk, amikre más nyelvek csak hosszú és körülményes mondatokkal képesek, azokat a gondolatokat mi pár szóban pontosan árnyalhatjuk. Ezekkel a példákkal nem azt állítom hogy ezek csak a magyarban fordulnak elő, hanem azt hogy mindezekre külön-külön esetleg egy-egy nyelv képes, így együtt pedig csak a magyar. Persze vannak közöttünk olyanok, akik az ilyenekre és így most erre is csak fanyalognak, mondanak példákat hogy de más nyelvekben is, meg ez mind nem igaz, de ezért nem kell rájuk haragudni. Az ő dolguk hogy negatívok legyenek, nekünk egyelőre elég ha mi tudjuk a saját igazunkat, és ha nem foglalkozunk velük akkor lassan elcsendesednek majd, mert egyébként ők nincsenek sokan, csak a hangjuk nagy.

Ha a nyelvünk logikáját megértjük, akkor az is világossá válik hogy miért van ilyen sok találmányunk, és ezért is nagyon fontos hogy nyelvünket a gyerekeink jól tanulják meg, és hogy a címben feltett kérdés válaszával fejezzem be, miért nem tanítják az iskoláinkban a magyar nyelvet; szerintem:
Mert ha tanítanák, akkor mindenki számára egyértelmű lenne, hogy többtízezer éves múltunk van, amivel a finnugoros-honfoglalós mese is véget érne, ami viszont néhány népnek nem érdeke, mert azzal az ő múltjuk válna az emberiség történetében egy rövid közjátékká, mert nekik fontos hogy az övéké többnek látszódjon, amivel ők akarnak ősi népnek tűnni. Nekik fontos ez. Persze a mi ősiségünket nem mondhatja ki senki, mert ha bárki erről beszél, arra rásütik a bélyeget hogy micsoda nacionalizmus azt állítani hogy mi egy ősi nép lennénk, holott egy népnek a múltját, életkorát emlegetni távolról sem az.
Attól hogy mi tudjuk magunkról hogy több tízezer éves a múltunk, attól nem tartjuk magunkat többre másoknál, mi tudjuk hogy a kor az nem valamiféle felsőbbrendűségre okot adó dolog, az csupán egy idő adta állapot.

Ha egy tanár a magyar nyelv szépségeiről beszélne, ha elmondaná annak az egyediségét, különlegességeit, azokat a dolgokat amiktől magyarul sokkal árnyaltabban lehet fogalmazni, akkor a gyerekek nem csak megszeretnék a nyelvtan órákat, de fiatalon azt is megértenék hogy milyen ajándékot kaptak a sorstól, hogy ez lett az anyanyelvük, és nekik is fontos lenne hogy helyesen tudjanak írni és beszélni. A magyar nyelvre születni kell, és talán ezért is becsüljük nagyra és csodáljuk azokat, akik később, felnőttkorban vállalják nyelvünk megtanulását.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése