Quo vadis Homo Hungariqus 15. (A világtörténelemről)

Ahhoz hogy megértsük jelenünket és tudjuk a jövőnket, azaz értsük a sorsunkat, pontosan ismernünk kell a múltunkat. Egészen a gyökerektől végig, a gyökerektől a végéig. Ha megtaláltuk a gyökereinket, és ismerjük onnan kezdve végig az utunkat amit eddig bejártunk, akkor magától jön majd kérdés nélkül a valós jövőképünk, ami a sors által meg van írva nekünk.

Minden nemzetnek van emlékezete, tudata, hite, amit generációról generációra adunk tovább szokásainkban, meséinkben, történetekben, nyelvünkben és az emberiségnek is úgy egészében van emlékezete, amit megélt, megszenvedett, megtapasztalt.

Sorsunk gyökere itt van, az emberiség emlékezetében. Azért vagyunk hogy megszenvedjünk, megtapasztaljunk valamit, amit az egyén is és egyúttal az egész emberiség is megtapasztal, és az elmúlt párezer évünk ezen az úton haladt végig.
A történelem (nem a hivatalos, hanem a valós) azt mutatja, hogy az emberiség története párezer évenként mindig újra kezdődik; legalábbis több kultúrának a nyomait találták már meg, és legutóbb is párezer éve valamiért megint újraindult. Volt már fejlett civilizáció a Földön több is, mint például Atlantisz, Mu, Lemúria, amik mind valamiért véget értek, de aztán az egész megint újra kezdődött. Akik emberek ezeknek a civilizációknak a hanyatlása után itt maradtak a Földön, azok először elfelejtették mindazt ami a civilizációjukat jelentette, a régi emlékek meg csak a mesékben, mondákban maradtak meg, van azonban egy nép, a magyar, amelyik mindezeket a civilizációkat mindig túlélte, amit tisztán bizonyít a rovásírásunk egészen különböző időkből, a világnak nagyon különböző helyein megtalált ezernyi emléke. Igen, ezek vagyunk mi. Mi itt voltunk több ezer és több tízezer évvel ezelőtt is, ezek tények, és az is tény hogy a XIX. században ezt a múltunkat akarták tőlünk elvenni, hogy a helyébe egy összetákolt finnugor elméletet állítsanak. Ez az összetákolás a tény, nem a finnugor elmélet, és furcsa mód "felvilágosodás korának" neveztetik velünk azt az időszakot, amikor pont az elsötétedés jött.
Miért vagyunk mi itt évezredek óta? Miért kell mindezt megszenvednünk, amit manapság megélünk? Miért bánik úgy a magyar a magyarral ahogyan? Teszik fel sokan a kérdéseket.

Kép: Facebook, Enigma

Folyt.köv...

Só

Nyelvünk mágikus nyelv, ami megmutatja a szavak gyökerét, azok valódi jelentését. Így vagyunk a négy alapízzel is, azaz ahogyan a nyelvünk megmutatja a többihez képest a só különbözőségét, másságát.

Amikor valamire azt mondjuk, hogy kicsit édes, kicsit savanyú, kicsit keserű, akkor az általában nem eléggé, hanem csak kicsit édes, savanyú vagy keserű. Azonban ha valamire azt mondjuk hogy ez kicsit sós, akkor az már túl sós, sósabb mint kellene.

Amikor valami kicsit édes, akkor arra mondhatjuk azt is, hogy édeskés, ugyanígy a keserűre meg az savanyúra, hogy kesernyés, savanykás, de ha valami kicsit sós, akkor az nem kicsit sós, hanem kicsit túl sós, és nem mondjuk rá hogy sóskás.

A só abban más a többi alapízhez képest, hogy egyrészt egy konkrét anyaghoz a sóhoz kötődik az íze, másrészt pedig a konyhában, ha bármilyen ízt akarunk adni egy ételnek, azt mindenekelőtt meg kell sóznunk.

A csodálatos magyar nyelv 6. (Szóalkotásaink)

Általában nem is tudjuk – mert magától működik – hogyan alkotjuk szavainkat. Egy-egy szótőből hogyan lesz egy másik szó, egy szó köré hogyan épülnek fogalom bokrok, viszont ha ezeket összeszedjük, akkor egy nagyon érdekes dolgot fedezünk fel, azt, hogy annak a szócsokornak mi is valójában a töve, a gyökere.

Sokféle képzővel alkothatunk új szavakat. Például az ály-ély, alom-elem, leg-lag képzőkkel, hogy csak pár példát említsek, de ha visszafelé bontjuk le a szavakat, akkor ugyanúgy érdekes és néha váratlan lehet ahogyan eljutunk a szó tövéig. A szavak tövétől elindulva egy példa egy ilyen fogalom bokorra, amiről már itt a blogban is írtam: Ügy.

Visszafelé lebontva a szavakat: Ami ÚSZik az az USZály, amire van ESély az megEShet, a KÉTely mindig legalább KÉTféle lehetőséget jelent, a VESZély valamit esetleg elVESZ, a gyerekeket az iskolában OSZTályokba OSZTják, és a SZEM a lélek tükre, azaz maga a SZEMély.

A SOKadalomban SOKan vannak, az IRodalmat ÍRják, BIRodalmat BÍRják, az ALKOTmányt ALKOTják, a TÁKOLmányt TÁKOLják, a VETeményt elVETik, az ESemény megESik.
A VÍVást VÍVják, a FUTást FUTják, a TOJás a TOJó tevékenység eredménye, a LAKás a LAKó helyünk.

Még érdekesebb talán a következő szavak sora: Ami KÜLSŐleg és BELSŐleg az számunkra egyértelmű, miből is következnek, de ha tovább soroljuk az ilyen szavakat, FŐleg, MELLESleg és VISZONYlag, vagy TÉNYleg és ESETleg...
Sokféle ilyen szóképzőt használunk, szinte mindig önmaguktól, különösebb gondolkodás azaz megerőltetés nélkül, végig sem gondolva, miért így alkotjuk a szavainkat, csak egyszerűen tudva azt.

Megint a csodánkra jártak – Homokváraink

Ezt a bejegyzést egy másik blogomból másolom be ide, úgy gondolom ennek itt is helye van. London, 2013 augusztusának a vége:
Jó idő volt, a lányok Andriséknál voltak, én meg a fiúkkal kétszer is elmentem egy stranddal kibővített játszótérre. Ezt a strandot ne úgy képzeljétek el, mint amilyen otthon egy strand, össz-vissz egy medence a gyerekeknek, ami a legmélyebb pontján is csak 20 centi „mély”, és emellett a medence mellett van egy óriási játszótér, ahol minden megtalálható ami játszótéren előfordulhat.

A fiúk némi vízben rohangálás után belevetették magukat a homokozóba, ahol elkezdtek homokvárat építeni.

Az alapötlet Ronótól (6 éves) származott, azaz egy kis labdájuknak (ping-pong labdánál nagyobb, teniszlabdánál kisebb) építsenek egy nagy lejtőt, amin az végig tud gurulni, és ezt aztán Bendi (13) és Tomi (11) vezetésével meg is építették. Az első napon ez eléggé a nap végére lett kész - későn mentünk ki a strandra - de azért már ezt is jól megnézték, de aztán amit másnap építettünk, annak bizony a csodájára jártak.

Idekattintva több képet találsz a homokvárról.
Errefelé ilyet talán még nem láttak, olyan szemmel bámulták a csibék alkotását. A gyerekek körbeállták, a szülők fényképezték meg filmezték, és amelyik gyerek kezébe odaadtuk a kis labdát, hogy tegye azt legfelülre, olyan boldog volt ettől mind, mintha egy csodajátékot adtunk volna nekik. Pedig csak annyit kellett tennie, hogy odatette a labdát, ami aztán a kanyargós árokban, alagúton meg ugratókon át szépen legurult.
És ezt a homokvárat megcsodálta mindenféle felnőtt és gyermek, bárhonnan is keveredtek ide a világból.

Nekem ez az egész nagyon szimbolikus volt. A magyarok valamit megint csináltak, amit előtte arrafelé soha senki; a világ ezt megcsodálja, és a legtöbben nem is tudják hogy azt magyarok csinálták.

Aztán a magyarok miután mindennel elkészültek, akkor tovább állnak, amit meg megalkottak azt ott hagyják, mások hadd használják, ők meg mennek valami újabb csodát csinálni.
A nagyvilág tele van ilyen „homokvárainkkal” a gyufától a golyóstollig, se szeri se száma azoknak a dolgoknak, amiket az emberek nap mint nap látnak, használnak, és nem is gondolják, nem is gondolnák, hogy azt magyar találta ki. Sokan azt sem tudják, kik is azok a magyarok, vagy ha „tudnak” is rólunk valamit, az egészen más mint a valóság, de mi nem tehetünk mást és többet, mint hogy még sok-sok "homokvárat" építünk és ha megkérdezik honnan jöttünk, akkor csak annyit mondunk: Magyarok vagyunk...

...és a nagyvilágnak egy film, "rólunk":

Forrás: Barátainknak