Fiam elvégezte a hatodikat, ez itt Londonban olyan mint ha otthon az általánoson lenne túl, és az anyja azt találta ki, hogy menjünk el a magyar étterembe és ott adjuk oda az ajándékot a srácnak. A válás óta nem volt ilyen hosszú, több órás közös programunk, de túléltük, és mivel az étterem London túlsó oldalán van, így hazafelé is nagyrészt együtt jöttünk. Overgrounddal indultunk haza, ami olyasmi mint otthon a hév, csak ez többé-kevésbé a körbe megy.
Olyan jó 20-25 percig egy lány ült velünk szemben, ült és nézett minket. Minket nézett, hiszen mi ültünk vele szemben, és közben nem merült bele a telefonjába, nem tett-vett, hanem csak minket nézett, mi meg – egy tizenegy éves sráccal útközben mivel is lehetne elütni az időt – barkochbáztunk.
Ahogy a barkochba menni szokott, kérdések… válaszok… magyarázatok… majd az egyik megállónál a lány felállt (leszállni készült), odalépett hozzánk, és azt kérdezte (angolul): „Ti honnan jöttetek, és milyen nyelven beszéltek?” Magyarok vagyunk, magyarul beszélgetünk – feleltük – mire a lány: Szép nyelv – mondta mosolyogva, majd leszállt.
Talán majd ő is megtanul magyarul, ha így megtetszett neki. Vannak akik ráéreznek nyelvünk szépségére, valakit a logikája ragad meg, valakit a dallamossága, a ritmusa, kit mi fog meg benne, de egy valami közös ezekben az emberekben: Bár nem magyarnak születtek, de valami elvezeti őket a nyelvünkhöz, hogy aztán megtanulják azt. Mert valami dolguk van velünk, ami lehet hogy épp csak annyi – ami nem kevés – hogy megtanulják ezt a gyönyörű nyelvet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése