Carleton Daniel Gajdusek

Carleton Daniel Gajduseket nem szokták a magyar származású Nobel-díjasok között számon tartani. Marx György "marslakókkal" foglalkozó kutatásai derítették ki anyai ágú felmenői magyarságát. Ezek alapján is besorolható a "magyar" Nobel-díjasok közé, mint a többi hagyományosan elfogadott személyiség.

1923. szeptember 9-én született családja yonkersi házában. Szlovák nemzetiségű apja egy Nyitra megyei faluból, magyar nemzetiségű szülei Debrecenből indultak el, és New York mellett - az akkor főként kelet-európai bevándorlókat befogadó, soknyelvű és sokvallású - Yonkersben telepedtek le. Gajdusek már kamaszkorában lelkes vegyész és természetbúvár volt: rovarirtó szerek után kutatva, új szerves vegyületeket állított elő. Ezek közül az egyik, igaz nem rovar-, hanem gyomirtóként kereskedelmi forgalomba került. Saját olvasmányai alapján döntötte el, hogy gyógyászattal fog foglalkozni, és azt is kijelölte magának, hogy ehhez először fizikával, matematikával és biológiával kell foglalkoznia.

A rochesteri egyetemen természettudományokat tanult, a Harvard Egyetem Orvosi Karán szerezte meg orvosi diplomáját. Gyermekkorházakban dolgozott és gyermekgyógyászati szakképesítést szerzett. Közben, 1948-49-ben a California Institute of Technology-n töltött másfél évet, ahol Linus Pauling és Max Delbrücke keze alatt dolgozott.

Az ötvenes években virológiai és epidemiológiai kutatásokat folytatott a Walter Reed Army Medical Centerben, a teheráni Pasteur Intézetben és a melbourne-i Walter and Eliza Hall Institute-ban. 

Különösen nagy érdeklődést tanúsított a zárt közösségekben terjedő fertőző betegségek iránt. Így jutott el Pápua Új-Guinea területére, ahol a bennszülött emberevő törzsek egyik betegségét, a kurut vizsgálva derítette fel a fertőző megbetegedés eddig ismeretlen hatásmechanizmusát. A korábbi nézet szerint járványszerű megbetegedéseket csak vírusok vagy baktériumok okozhatnak, amelyek rendelkeznek genetikai örökítő anyaggal (DNS-sel vagy RNS-sel), míg ebben az esetben úgy tűnik, fehérje molekulák okozzák a megbetegedést.

A kuru a központi idegrendszer gyorsan romló elfajulása, amely főleg a kisagyat támadja meg.

Gajdusek tisztában volt a vizsgált bennszülött törzs kannibalizmusával és temetkezési szokásaival. A hagyomány szerint a halott rokon tetemét a család megette. Ez a tisztelet jele volt, hiszen így az elhunyt tovább élt a családtagok testében. Ezt a szokást a kuru által érintett fore törzs és keleti magasföldön élő szomszédaik követték. 

Az ausztrál kormány az 1950-es években betiltotta a rituális kannibalizmust. Az 1957 körül a térségbe érkező misszionáriusok és az Üdvhadsereg tagjai mindent megtettek, hogy a bennszülötteket meggyőzzék ennek abbahagyásában. Segített az is, hogy a bennszülöttek az európaiakra akartak "hasonlítani". Amikor felhagytak a kannibalizmussal, mintegy öt év múlva a kuru gyakorlatilag megszűnt a gyermekekben, és mintegy tíz évvel később a serdülők között is. A kuru gyakorlatilag eltűnt a 1980-as évek elejére...

A nyugdíjas Gajdusek professzor már nem végez aktív laboratóriumi kutatást, de járja a világot és kivételes kutatási eredményeiről tart előadásokat, illetve látja el szakmai tanácsokkal a hozzá fordulókat. Csillapíthatatlan érdeklődésű agyát most elsősorban Shakespeare szonettjei foglalkoztatják. Véleménye szerint e szonettek bizonyos része eltűnt, pontosabban eltüntették szokatlan, viktoriánus eszményekkel össze nem egyeztethető erotikus mondanivalójuk miatt. Abban reménykedik, hogy az elveszett szonetteket akkortájt lefordították és talán idegen nyelven valamelyik külföldi könyvtárban vagy levéltárban fellelhetők.


Forrás: mek.niif.hu/